Rövidített interjú a PAX Televízió MűvészLÉT című műsorában elhangzottak alapján.

Az ózdi születésű művész négygyermekes lelkészcsaládban nevelkedett. Kisgyermekként a bibliakörön és a nővérei segítségével tanult meg olvasni, mielőtt iskolába kezdett járni. Zenei tanulmányait Albertirsán kezdte ötévesen, majd Budapesten a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola orgona szakán folytatta. 1981-ben karvezetői és zenetanári diplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatán, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 1985-ben orgonaművészi diplomával végzett. Több ösztöndíjas tanulmányúton vett részt Európa különböző országaiban neves mesterek kurzusain. 1988 óta Székesfehérváron él, 20 évig a Hermann László Zeneiskola és Zenei Szakgimnázium tanára, ebből 10 évig igazgatója is volt. Több dunántúli zenei intézményben is tanított óraadóként vagy kinevezett tanárként. Jelenleg Kápolnásnyéken és Pécelen orgonát és zongorát tanít. Elkötelezett egyházzenész, korrepetitor. Számos kórus zongora- és orgonakísérője és a Fejér Megyei Szent György Kórház kórusának vezetője. Európa több országában, valamint az Egyesült Államokban, Kanadában és Izraelben koncertezett. Több egyházzenei kiadvány társszerkesztője, zeneszerzőként, énekfeldolgozóként egyaránt ismert művész.

Mit jelent az, hogy a hit, az egészségügy és a zene hármas egységében nőttél fel?
– Kiváltság számomra, hogy olyan családba születhettem, amelyben édesapám lelkipásztor volt az ózdi körzetben, édesanyám pedig az egészségügyben dolgozott főnővérként. Emlékezetes számomra kisgyermekkoromból a vasárnapok reggeli időszaka, amikor készültünk a délelőtti istentiszteletre, és közben egyházi rádiós műsorokat hallgattunk, amelyekben fél óra orgonazene volt. Emellett abban az időben sokat hallottam Albert Schweitzer nevét, a szüleim olyan örömmel beszéltek róla, az orvos, misszionárius, teológus, tudós, lelkipásztor, zenekutató orgonaművészről, hogy ez a hármasság megfogott engem. Maga az orgona hangja pedig mindig ünnepélyt varázsolt a szívembe.

Hogy sikerült a hangszer közelébe jutnod, hiszen akkoriban nem volt jellemző az imaházakban az orgona?

– Így van. Az akkori imaházban egy jó minőségű harmónium volt, de aztán ahogy felcseperedtem, a helyi ökumenikus kapcsolatok révén hamar betekintésem lehetett két evangélikus templom, illetve a helyi református templom orgonájára, ami valósággal elvarázsolt. Mi kellett más egy akkori kamaszodó fiúnak? Engem az orgona teljesen magával ragadott.

Mikor értetted meg Isten elhívását arra, hogy orgonaművész legyél?
– A körülmények, a közösségi szolgálat, a családi háttér és a tanáraim javaslata egyengették ezt az utat. Az 1970-es évek elején kezdtem tanulmányaimat, akkor orgonát egy helyen lehetett az országban tanulni, a Budapest II. kerületi zeneiskolában, ezért néhány évig oda jártam, ott kaptam meg az előkészületeket a Bartók-konzis tanulmányaimra. Úgy éreztem, hogy ez egy fentről való iránymutatás, hiszen minden érv, minden lépés emellett szólt, hogy a zenei pálya a számomra kijelölt út.

Lelkészcsaládban nevelkedtél, és gondolhatnánk, hogy könnyű lelkészgyermekként megtérni. A te megtérésednek mi a története?
– Nem volt könnyű, de helyzeti előnyt jelentett az a lelki közeg, amiben naponta részesültem családi áhítaton, közösségi alkalmakon, bibliaórákon, ifjúsági alkalmakon. Szinte minden estére jutott valamilyen hitbéli útmutató, ami beérlelte a döntésemet, és 16 éves koromban Albertirsán az édesapám által bemerítkeztem.

Miért nem orgona szakra jelentkeztél először?

– Abban az időben nem minden évben lehetett a Zeneakadémián orgona szakra jelentkezni, ezért a tanárom, Lehotka Gábor ajánlására karvezetést kezdtem tanulni a debreceni főiskolán. Nagyszerű három év volt, hiszen beépültem a helyi gyülekezetbe, ahol kedves barátom, munkatársam és példaképem, Oláh Gábor azonnal a szárnyai alá vett. Emellett a Református Kollégium Kántusát is gyakran hallgattam. A debreceni zenei élményeim megerősítették bennem Kodály gondolatait, miszerint a zene nem ismer határokat, és képes az embereket összekapcsolni.

A zenetanári hivatásod és a hitéleti szolgálataid hogyan függenek össze egymással?

– Számomra ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. Pályám során ezek mindig együtt jártak, persze néha nehéz koordinálni, de valahogy mindig sikerül.

Egyházzenészként több énekfeldolgozás is fűződik a nevedhez, amelyek közül a Szívből köszönöm, Uram kezdetű ének megszületése egy veszélyes közlekedési helyzethez kötődik. Hogy történt ez?

– Igen, ez az ének először itthon 1989-ben jelent meg, akkor tartotta közösségünk az Európai Baptista Szövetség egyhetes konferenciáját, és ezt koronázta meg Billy Graham evangelizációs alkalma a Népstadionban.
Tíz évvel később Tatabányán dolgoztam, átjártam a Vértes dimbes-dombos vidékén, ahol elég nagy hazai és nemzetközi kamionforgalom zajlott. Egy-két hét különbséggel kétszer is előfordult, hogy autózás közben szembejött velem egy kőszállító kamion átlépve a záróvonalat. Nagyon hirtelen kellett fékeznem és a nem túl széles úton egészen lehúzódnom. Talán csak pár centin múlhatott, hogy nem történt csattanás. Nagyon megviselt ez a két közlekedési helyzet, és a második alkalom után megálltam és sírva borultam a kormányra hálát adva Istennek, hogy megóvott a bajtól. Akkor, abban a helyzetben ez az ének ugrott be a gondolataimba, és amíg hazaértem, ennek az éneknek egy olyan formája született meg a fejemben, amit otthon már csak le kellett kottázni. Azóta nagyon sokszor énekelték és játszották már, Debrecenben a MABAVIT-on például ezerfős kórus adta elő szimfonikus zenekari kísérettel. Úgy veszem észre, hogy örömmel éneklik a testvérek ezt a művet, sokan elkérték a kottáját.

Három gyermekedből kettő zeneművész. Hogyan kísérted őket a pályaválasztásukban?

– Gyermekkorukban természetes volt, hogy eljöttek velem koncertekre, zenei programokra, hozzászoktak a kórus énekléséhez, és később hangszeres tanulóként is bekapcsolódtak a templomi zenei szolgálatba. Óriási öröm volt, hogy ezt a fáklyát, a zenei szolgálatot úgy lehetett nekik átadni, hogy nem kitépték a kezemből, és nem is kellett utánuk dobni, hanem az átadás egy természetes folyamat volt. A Jóisten zenei talentumot adott számukra, és kiváló szolgálattevők lettek. Ágoston orgonaművész, az újpesti gyülekezetben szolgál, Melitta pedig karnagyművészként a székesfehérvári gyülekezetben.

Véleményed szerint Isten miért teremtette a művészetet?

– A művészet örök érvényű üzeneteket közvetít, segít elrendezni ügyes-bajos dolgainkat, örömöt ad, vigasztal. A művész ezeket adja tovább a hivatásán keresztül, amire elrendeltetett, aminek művelését kötelességének tartja, és amiben ki kell teljesednie földi útja során.

A teljes interjú itt tekinthető meg:

Murányi-Kovács Anita