Korunkban, miként a régmúlt időkben is tetten érhető volt, az egyház tagjai a kor kihívásaira, feszültségeire három jellemző módon reagálnak:

1. A Szent Szellemre hivatkozó extrémitásba menekülnek a világban tapasztalható feszültségek, számukra feloldhatatlannak tűnő problémák elől. A józanságot mellőző „szellemeskedő” menekülés ez a valóságtól.
2. A vallásosság szertartásosságát megtartó, de a hit erejét elvető formalitás. Ez kettős életre vezet, melyben a gyülekezetben történő események és elhangzó beszédek nincsenek kapcsolatban a valósággal. Van egy világi élet a maga küzdelmeivel, és egy vasárnapi szertartás.
3. Ahogy Spurgeon mondta: „Egyik kezemben a Szentírás, a másikban a napi sajtó.” A Szent Szellem józan vezetése és az Isten örök igéje által értelmezett világlátás, mely következtében aktuális és életszerű igehirdetések és egymást támogató szeretetteljes közösségi élet fakad.

Figyeljünk a szívükre, és óvjuk a bódultságtól, legyünk józanok és Krisztushoz hűek, benne bízva!

Mi a baj velünk?

Az, hogy elhagytuk az első szeretet örömét, háláját, szenvedélyét. Elteltünk önmagunkkal és azokkal a javakkal, amelyekkel Atyánk szeretetéből elhalmozta az életünket. Bálványok imádatára cseréltük le az Isten tiszta szeretetét és tiszteletét. Bálványunkká korcsosultak céljaink és azok be- vagy be nem teljesülése, az egónk és sérelmeink, a tudásunk, a pénzünk, sikereink vagy éppen kudarcaink. Tele lett szívünk ezek köveivel, melyek lehúzzák a lelkünket. Hány megtért rabszolgának volt nagyobb öröme a Krisztusban kegyelemből nyert megváltás felett, mint ami ma a megkövéredett szívű keresztényekben van!

Henri J. M. Nouwen írja Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményének elemzésében az atyai házba hazatérő tékozló fiú sarutlan, mezítelen lábaival kapcsolatosan:

„A mezítelen lábak szegénységet, sokszor rabszolgaságot jelentenek. [Rómában a házi rabszolgák kétévente kaphattak cipőt és egy öltözet ruhát. – Bálint L., divany.hu] Cipő a gazdagoknak és a hatalmasoknak jár. A cipő védelmet nyújt a kígyók ellen, biztonságot és erőt ad. Az üldözöttből üldözőt csinál. Nagyon sok szegény embernek hatalmas áttörést jelent, amikor cipője lesz. Egy régi afroamerikai spirituálé gyönyörűen fejezi ezt ki: »Isten összes gyerekének van cipője. Mikor bejutok a mennyországba, felveszem cipőmet, és abba’ fogok járkálni Isten mennyországában.«” (H. J. M. Nouwen: A tékozló fiú hazatérése [Ursus Libris, 2001], 137. o.)

Kereszténységünk, tisztelet a kivételnek, elhízott, elnehezedett testűvé és megkövéredett szívűvé vált. A legkisebb nehézség esetén is sóhajtozunk, még a legkiválóbbakkal is előfordul, hogy a támadások kereszttüzében a szolgálatuk feladását és őrhelyük elhagyását fontolgatják. Kimondatlanul is elvárjuk, hogy csekély áldozatunkra Istennek kötelessége életünk megáldásával válaszolnia, amivel kapcsolatosan elvárásunk egyben a problémamentes élet. Eltűrt konfliktusokban nem az alázat útját választjuk, hanem oly hamar felmentjük magunkat, és a könnyebb úton járva a másikat okoljuk, így zárva be egymás előtt szívünk ajtaját. A rendezés helyett az önigazolás várfalát építgetjük, azokkal való „jó” kapcsolatainkra hivatkozva, akikkel vagy nem volt konfliktusunk, vagy alá-fölé rendelt viszony miatt nem reális a visszajelzésük, esetleg nem is ismernek arról az oldalunkról, ami a konfliktust kiváltotta. Majd meghalunk változás nélkül, és ki tudja, hol ébredünk!

Ne hessegessük el magunktól Urunk efezusi gyülekezetnek írott sorait:

„Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz.” (Jel 2,3–5)