Rövidített interjú a PAX Televízió MűvészLÉT című műsorában elhangzottak alapján.
Stankowsky Endre négygyermekes család legkisebbjeként nőtt fel Szombathelyen. Informatikus édesanyja és képzőművész édesapja számára fontos volt, hogy a gyermekeik zenét tanuljanak. Bátyja és ikernővérei hegedűművészek lettek, ő pedig, hogy a családi vonósnégyes teljes legyen, a csellót választotta hangszeréül. A szombathelyi Bartók Béla Zeneiskolában Tibold Ivánné Gitta nénitől tanulta meg a zene szeretetét. Innen egyenes útja vezetett a szombathelyi konzervatóriumba, később pedig a Zeneakadémiára. A csellóművész alapdiploma megszerzése után a továbbfejlődés lehetősége a Grazi Zeneművészeti Egyetemen kínálkozott számára, ahol professzor Rudolf Leopold lett a mestere. 2014-ben első helyezést ért el nemzetközi csellóversenyen Líceumban, és debütáló koncertje volt a grazi Musikvereinban. 2017-től a Magyar Állami Operaház Zenekarának szólócsellistája. Szólókoncertezett többek között Lengyelországban, Ausztriában, Németországban, Izlandon és Japánban is. Családjával vasárnaponként templomba jártak. 17 éves korában megtért és a szombathelyi baptista gyülekezetben bemerítkezett. Felesége Johanna Oltenau hegedűművész, a MÁV Szimfonikusok koncertmestere.
Mikor kezdtél gondolkodni azon, hogy a testvéreidhez hasonlóan te is zenei pályára menj?
Az igazság az, hogy már anyukám hasában is hallottam a tehetséges testvéreimet gyakorolni. Biztos vagyok abban, hogy mivel babakorom óta hallottam otthon zenét, ez hozzájárult ahhoz, hogy számomra a legfontosabb, amikor csellózom, hogy a zenei frázisok jelentését kibontsam.
Miért a csellót választottad?
Az igazság az, hogy nem én választottam. Én szintén hegedülni szerettem volna, amennyire emlékszem, de egy családi barátunk azt javasolta, hogy inkább legyek csellista, mert akkor esetlegesen kvartettezhetünk majd együtt a testvéreimmel.
A zenélés csodálatos, de meg kell érte dolgozni. Te hogy álltál hozzá a munkához?
Így van. Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés. Nem szerettem gyakorolni, sőt a mai napig nem igazán szeretek, de ahogy az embernek nő be a feje lágya, úgy egyre jobban megérti, hogy enélkül nem működik a dolog. Mindenképpen gyakorolni kell napi szinten. Kiskoromban nem szerettem gyakorolni, de az volt a szerencsém, hogy a zeneiskolai tanárom, Gitta néni vette a fáradságot, és képes volt a hét minden napján, a vasárnapot is beleszámítva, engem tanítani. Tehát túljárt az eszemen. Nem engedte, hogy ne gyakoroljak.
A Stankowsky testvérek: Balázs, Eszter, Nóra és Endre
Gyermekkorodtól fogva hogyan gondolkodtál Istenről?
Jártunk templomba, tudtam, hogy Isten létezik. Hittem mindig, de nyilvánvalóan ez kevés ahhoz, hogy az ember szívében mély nyomot hagyhasson a hit. Viszont a későbbiekben, amikor Nóra testvérem kezdett eljárni gyülekezetbe, akkor szépen lassan én is elkezdtem szállingózni. 15-16 éves lehettem akkoriban. A megtérésem után Isten kezébe helyeztem az életem, benne a pályaválasztásomat is.
Mi a zeneművészeti tanulmányaid rövid története?
A zeneiskolában a legfontosabb az volt, hogy Gitta néni megtanított a zene szeretetére. Mivel tehetségesnek bizonyultam, konzervatóriumba mentem tovább, ahol Pálkövi Antal volt a tanárom. A Zeneakadémián Mező László és Mező Márta növendéke voltam. Az alapdiplomám után egy mélypont jött az életemben, nem tudtam pontosan, hogy mit is kezdjek ezzel a szakmával. Majd jött néhány sikerélmény, például meghívtak Japánba egy zenei fesztiválra. Ezt követően vettek fel Grazba Rudolf Leopold keze alá, aki szintén erős kézzel tartott, hogy megfelelően tudjak csellózni. A professzorommal a mai napig baráti kapcsolatot ápolok, tőle kaptam használatra egy abszolút topkategóriás hangszert, amin játszom.
Hogyan viszonyulsz a művészpályád különböző területeihez?
Szerintem a legfontosabb a kamarazenélés, mert abból jön ki egy jó szólistagondolkodás. Az együtt muzsikálás zenekarban azért is jó, mert más emberek szemszögét is látjuk, megvitatjuk gondolatainkat a zenéről. Azt látom, hogy sok ember a tanulmányai során nem zenekari pályára készül, de később, amikor odakerül, teljes mértékben megszereti. A tanításban pedig hiszem, hogy a tudást át kell adni, az ifjú művészekre a legjobb hatást kell gyakorolni. Egyelőre magántanítványokkal foglalkozom, illetve mesterkurzusokra hívnak tanítani.
Hogyan képzeljük el egy szólócsellista életét?
Én csak pozitívan tudok erről a dologról nyilatkozni. A szólócsellista az egyik legjobb pozíció, mert szerintem a szólistaléthez a legközelebb egy operaházi szólócsellista-pozíció áll. Sokszor két órán keresztül együtt játszom a zenekarral, és egyszer csak kimagaslik egy csodálatos szólóm, ami teljesen más jellegű stresszmegoldást igényel. Ráadásul a cselló drámai hangzású hangszer, tehát mindig a legdrámaibb résznél csendül fel a szóló.
Miközben játszol, mennyire tudatos benned a történetisége a darabnak?
Na igen! Ez egy nagyon jó kérdés. Gyakran járok Bécsbe autóval. Útközben legtöbbször a szüleimet hívom fel, és amikor kifogyunk a beszédből, akkor megkérem anyukámat, hogy az adott opera szövegkönyvét vagy történetét olvassa fel nekem. Fontos dolog, hogy az ember tudja, miről szól a darab, de őszintén szólva sokszor kiderül magából a zenéből is, hogy mi történik.
Az Operaház mellett még milyen más művészeti munkáid vannak?
Bécsben van egy vonósnégyesem, velük elég gyakran, főleg Ausztriában és Lengyelországban játszunk együtt. Alkalmanként felkérnek zenekarok szólistaként játszani. Mindemellett pedig magántanítványokat vállalok.
Hogy találtad meg a feleségedet?
Tinédzserkoromtól fogva tudtam, hogy lesz nekem egy igazi, egy első legjobb nő az életemben. Várnom kellett rá jó pár évet. Amikor Isten kezébe le tudtam tenni a párválasztást, akkor Johannával, a feleségemmel még csak összejövésben voltunk. Az elején tisztáztam vele, hogy feleséget keresek, nem barátnőt. Hála Istennek, ezt jól fogadta, nem menekült el azonnal, most meg már nincs választása.
Hogy működtök együtt zeneművészként?
A magas szintű kritika megvan a családunkban. Ezt igazából előnynek nevezem. Van, hogy a feleségem keresztülmegy a szobán, miközben gyakorlok, és azt mondja, hogy gyakoroljak még egy kicsit, mert hamisan játszom. Én is oda szoktam szólni, miközben ülök a számítógép előtt, vagy olvasok valamit, ő meg rossz hangot játszik, akkor én is torkom szakadtából üvöltök azonnal. Aminek örülök, hogy mind a kettőnkre általában a vehemencia jellemző, és ez a hangszerjátékban is megmutatkozik, úgyhogy nem vagyunk éppen egy csendes család.
Nemcsak világi, hanem hitéleti darabokban is játszol. Van a lelkiségben különbség ezek előadásában?
Nagy hatást gyakorolt rám, amikor elmentem az istentiszteletre a Szombathelyi Baptista Gyülekezetbe, hogy hamar beilleszkedtünk a dicsőítésbe. Mind szellemileg, mind technikai tudásban sokat adott hozzá a szólisztikus játékomhoz a dicsőítés. Nem raktuk magunk elé a kottát, hanem egyszerűen Révész Dani, a legjobb barátom, a dicsőítés vezetője megadta a hangnemet, és játszottunk. Megtanultam improvizálni, ami hozzájárul, hogy beletegyem a szolgálatba az egyéniségemet. Isten ebben elkerülhetetlen. Ő mindenben, így a zenében is jelen van. Megkockáztatom, hogy ez akkor is igaz, ha a zenész ezt nem is gondolja. A zene egy olyan isteni nyelv szerintem, ami minden ember számára fontos, mert szavak nélkül képes érzéseket kelteni. Mindig tisztességesen fel kell készülni egy koncertre, mert sose tudhatjuk, hogy az az ember, aki ott ül a közönség soraiban, milyen lelkiállapotban van abban a pillanatban, és hogy mit fog ez neki segíteni. Rövidre zárva a témát, én akárhányszor a színpadon ülök, mindig elmondom magamban, hogy „Istenem, neked játsszak!”. Ő az első, mert ő a Jóisten, de úgy hiszem, hogy ő a legnagyszerűbb csellista is. Úgyhogy tudom, hogy ő segíteni is tud.
Szerinted Isten miért teremtette a művészetet?
Úgy gondolom, a művészet célja, hogy Istenhez vezesse az embereket.
A teljes interjú itt tekinthető meg:
