Mikes Balázs felesége, négygyermekes anya, ötunokás nagymama, tanítónő vagyok. A Wesselényi utcai baptista gyülekezetbe járok 58 éve. Ha van időm, meséket írok.

A Bú és a Szeretet

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Tejút mellett egy csillagszép ház. Abban lakott két testvér: Bú és Szeretet. Az volt a különleges képességük, hogy ha Bú megbántotta Szeretetet, rögtön kibékültek. Egyszer arra járt egy csúf boszorka, és megátkozta őket.

Azóta ha valaki megsért valakit, annak idő kell, hogy megbocsásson.”

Ezt a mesét egy negyedikes kislány írta fogalmazásként. Megrendülve olvastam Pilinszky szövegeihez hasonló mélysége miatt.

Az emberek zöme folyamatosan küzd a külsőleg látható különlegességekért. Hogyan legyen a legdivatosabb, legszebb sminkkel, frizurával, legmárkásabb ruhákkal, kiegészítőkkel, legkülönlegesebb tetoválásokkal ellátott, és a teste minden porcikája miként legyen a lehető legközelebb a tökéleteshez? Erre a vágyakozásra iparágak épülnek, belénk sulykolják a reklámok, filmek, magazinok és könyvek.

Milyen különleges belső tulajdonságokra vágyunk? Legyünk mi a legokosabb, leggazdagabb, legbefolyásosabb címkékkel ellátott emberek?

A keresztény emberek milyen különleges képességekre vágynak? Gyógyítás, nyelveken szólás, prófétálás, erővel és olyan hatalommal bíró prédikálás, amire pillanatok alatt ezrek térnek meg?

A mese szereplőinek a különleges képessége a megbocsátás volt, a semmilyen feltételhez nem kötött megbocsátás. Észszerű feltételek lennének például: ha bocsánatot kér, ha megbánja a tettét, vagy ha megbűnhődik érte. De nincs feltétele, ez a különleges képessége. Ezt az alázatos szemléletet emeli be a különleges képességek közé az író.

Istentől pont ezt várjuk el. Nézzen el nekünk mindent. Akkor is, ha sokadszorra követjük el ugyanazt a bűnt. Lássa a körülményeinket, értsen meg bennünket, azt, hogy miért vesztettük el a fejünket, az önuralmunkat. De mi nem adjuk ezt tovább, mert bár egyszerűnek és eszköztelennek tűnik, tehát bárki számára elérhetőnek, mégse tudjuk mindig megtenni. Megindokoljuk okos érvekkel, hogy miért nem bocsátunk meg, hiszen nekünk van igazunk.

A mese szereplőinek beszélő nevük van. A Bú talán depresszióra hajlamos, könnyen meglátja a hibákat, könnyen elbúsul dolgokon, talán a tökéletességre vágyik, de képtelen a közelébe férkőzni, és ez töri le. Nem tudjuk az okát, miért lett ez a neve. Azt tudjuk csak, hogy időnként megbántja a testvérét.

A Szeretet nevűnek ugyan látszólag könnyebb az élete, hiszen más a szemléletmódja: meglátja a jót, és elfogadja a körülményeit, köztük azt is, hogy ilyen testvér jutott neki. Egyszerűen és magától értetődően szereti, akkor is, ha tudja, hogy időnként ez nehéz.

A mese végén kitárul az eddig kétszemélyes világ, és az egész univerzum belefér. Valahogy úgy, mint a bűnesetnél – Ádámnál és Évánál –, egy átok, és mindenki bűnhődik, beférkőzik a nyomorúság a hétköznapok menetébe.

A jó hír az – mert ezzel záródik a mese vége –, hogy van esély a megbocsátásra, nem veszett el végleg, ha idő kell is hozzá, de nem válik elérhetetlenné.

Ebben a történetben egy kicsi lány pár mondatban leírja a Jó és a Rossz harcát, az emberiség égbetörő vágyait és a hétköznapi ember boldogságra való igyekezetét.

…tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos…

…bocsásd meg bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…

…ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek…

Az öröm takarója

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Ennek a falunak a határában kezdődött Királyrét, ami annyira pici volt, hogy még a falu címet se nyerhette el, hiszen csak néhány lakója volt, azok is jobbára öreg emberek.

Ezek az idős emberek Királyréten, ott a Börzsöny hegység mélyén születtek és ott is öregedtek meg. Ismerték, milyen télen, amikor vastag hótakaró borítja a tájat, és még a madaraknak sincs kedvük énekelni. Ilyenkor a magányos hiúz nyomai apró láncszemekként sorjáznak egymás mögött. Néha-néha még medvemancs is feltűnik, tiszteletet parancsolón, de őkelme csak átvonul, mert már kell egy kis változatosság neki is. Ismerték, milyen a tavasz náluk, amikor a bokrok alatt kivirul az ibolya, és a zöld százféle színárnyalatban nyújtózik végig a hegyeken, a madarak csilingelése követi minden moccanását Királyrétnek. Ismerték, milyen nyáron, amikor a falu már nyög a hőségtől, a határban aranylón ringanak a kalászok, de az erdők még őrzik a hűvösséget, a vándorok boldogan haladnak a patak medrében, lábukat bele-belemerítve óvatosan annak vizébe. Ismerték, milyen ősszel, amikor az erdőben a sárgák, barnák, vörösek megnyugtató békességben élnek egymás mellett, egyre fakulóban, készülődve a télre. Örök körforgásban éldegéltek a királyréti emberek, maguk sem tudva, milyen szerencsések, hogy a világnak ezen a részén létezhetnek. Egyszer egy napon Juliska néni, az egyik legöregebb királyréti néni egy álmot látott.

Készítsétek el az öröm takaróját, s meglátjátok, jobb hely lesz ez a világ!

Ez a mondat hangzott el az álomban.

„Öröm takarója, mi lehet ez? S mit jelent a többes szám? Készítsétek el? Kivel készítsem el?” – morfondírozott Juliska néni, aztán gondolt egy merészet, és összehívta az unokáit.

„Kötni fogunk! Jó, jó, tudom, hogy még nem tudtok, semmi gond, megtanítom, hogy kell. Beülünk a denevéres barlangba, ott nem fog bennünket senki sem zavarni, és sokszínű fonalból, amilyen az erdő, kötünk, kötünk, kötünk, a végén összevarrom egy nagy takarónak, és nem tudom, hogy hogyan, de biztos, hogy hasznára válik a világnak.”

Így is történt. A gyerekek leültek és szépen megtanulták a kötést. Kötöttek, közben beszélgettek és hallgattak és nevettek és sírtak, és amikor már rengeteg színes kis takaródarab állt a sarokban, Juliska néni összevarrta egy hatalmas színes takarónak.

Abban a pillanatban, amikor készen lett, a világ összes árva gyereke melegséget érzett a szíve körül. Olyan volt, mintha valaki gondosan betakarta volna őket.

Hogyan hat(hat) a művészet a hitre?

Mit nevezhetünk művészetnek?

Olyan alkotást, ami mélyen megindít, gondolatokat ébreszt bennünk, gyönyörködtet, katarzist élhetünk át a segítségével. Tulajdonképpen a hétköznapi életünket teszi szebbé.

Mózes könyveiben már találkozhatunk vele, az első iparművészeti remekek a kegytárgyak voltak. Részletesen leírja, hogy milyen méretűek, milyen anyagból készüljenek és mit ábrázoljanak (2Móz 25).

A 21. századi keresztény embernek miért van szüksége a művészetekre?

Néhány személyes gondolatomat szeretném ezzel kapcsolatban megosztani. Nekem az irodalom és a képzőművészet segített jobban megérteni a bibliai igazságokat.

Néhány éve olvastam Ljudmila Ulickajától a Daniel Stein, tolmács című könyvet. A könyv egy zsidó fiatalember életét mutatja be. A regény első lapjain az életéért küzd, hiszen a nácik a származása miatt üldözik, az utolsó lapok a haláláról számolnak be, maga a könyv a közte levő évtizedeket mutatja be. Azt, hogy hogyan legyünk és maradjunk meg a hitben; számomra ebben ad segítséget ez a mű. Sűrűn emlegetjük, hogy a mai környezetben nehéz megélni a hitünket; Danielnek szinte lehetetlen volt néha, mégis sikerült. Betekintést nyerünk egy szent ember életébe, akinek a szentség megélése magától értetődő, természetes, vagyis maníroktól, modorosságtól és felszínességtől mentes. Daniel egy közülünk. Daniel lehetnél te is. Daniel hite választható. A Daniellel történő beszélgetés során a szereplők emelkedettebbek, jobbak lesznek valahogy. A „szentek legyetek, mert én, az örökkévaló Istenetek szent vagyok”  (vö. 3Móz 19,2–5) ige tapintható közelségbe kerül, megértjük az érthetetlen, felfoghatatlan mondatot, megsejtjük, hogy elérhető ez a kérés, amit Isten intéz az emberhez.

A másik irodalmi példa Lackfi János. Pár éve radikális fordulatot vett az élete, amikor megújult a hite. Olyan erővel és szenvedéllyel szól Istenről, olyan erővel szólítja meg az Urat, kér, könyörög, imád és tárja fel ezzel a lelkét, hogy az olvasót is magával ragadja, több versében ráismer a hasonló gondolataira, érzéseire.

A harmadik példám Visky András Kitelepítés könyve, ami egy családregény. Egy, a Duna-deltába kitelepített református lelkész feleségéről, gyerekeiről és egy velük élő cselédlányról szól. Az embertelen környezetben próbálják túlélni a túlélhetetlent, körülöttük a pusztítás, a megfélemlítés, az embertelenség, a nyomor, a szélsőséges időjárással való eszköztelen küzdelem. Ebben a helyzetben egyetlen könyvük van: a Szentírás. Esterházy Péter szerint Visky bármiről ír, a témája a Biblia. Ez így van. Beleivódott. Édesanyja minden reggel és este és ha volt idő, napközben a Bibliából olvasott fel. Abból éltek, arról beszéltek, annak óvó szavait próbálták pajzsként maguk elé helyezve túlélni a tábort. Az egész életük párbeszéd volt a Teremtővel.

Isten minden helyzetben velünk van, aki ezt a könyvet elolvassa, gyakorlatilag is látja, miből áll ez.

Számtalan irodalmi alkotást lehetne még sorolni, hiszen most már vannak keresztény könyvkiadók, én most ezt a három ajánlást tettem ide az irodalom kapcsán.

A festészetnek sokáig kizárólag bibliai témája volt. Ha egy képtárba betérünk bibliaismeret nélkül, a képek nagy részét nem értjük. A barokk kor volt az, ahol elkezdődött a változás, és voltak már profán témájú festmények is.

A rám leginkább ható művész Caravaggio, a barokk korban élt itáliai festő. Caravaggio szinte minden festménye a mai korban élő emberhez is elemi erővel szól. A festő nem volt hagyományos értelemben elképzelt hívő ember. Azt hiszem, minden lehetséges bűnt elkövetett. Szinte minden képére odafesti magát. Ott akar állni Krisztus mellett, amikor sírba teszik, amikor a sebét megmutatja Tamás apostolnak, amikor megjelenik az emmausi tanítványoknak, vágyik rá, hogy egyszer őt is megszólítsa, elhívja az Úr. Esendő ember, pont, mint mi. Vágyódó. Tisztán látja a tisztátalan voltát, mégis reménykedő.

Mi a művészet? „Szépséggé rögzített emberi megnyilvánulás” – hangzik Weöres Sándor válasza. „A művészi szép számos titka közül az egyik legszembetűnőbb, hogy az mindig egyfajta alázat gyümölcse. Ha jól megfigyeljük, az alkotó képzelet kifejezésének anyagáért mindig földig hajol, mintegy megismételve Isten teremtő gesztusát. Mi több: minél bonyolultabb a mondanivalója, a művésznek annál esendőbb és elhagyatottabb rétegekbe kell leásnia, hogy megfelelő „anyagra” találjon. A művészetben csak az szárnyal, ami földhözragadt, egyedül a szegénység gazdag és a vereség győzedelmes” – fogalmazza meg Pilinszky János az én gondolataimat is.

Mikes Kriszta

Fotó: Antal Saci