„Tudjátok meg, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt. De többségükben nem lelte kedvét az Isten, úgyhogy elhullottak a pusztában.
Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak… Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” (1Kor 10,1–6.12–13)

Gyakorta ismétlődő történet, megeshet bármelyikünkkel. Felöltöztél, és már indulófélben vagy, amikor feleséged vagy gyermeked rád kérdez: „Hova készülsz?” – Ám mielőtt megszólalhatnál, ő maga már válaszol is a saját kérdésére: – „A hétvégi házhoz?” vagy „A háziorvosodhoz?” vagy „Valami hivatalos ünnepségre?”.

Honnan tudhatta a kérdező, hogy hova indulsz? Nem volt szüksége gondolatolvasásra, egyszerűen elárulta neki öltözeted, amit magadra vettél. Az itt-ott már festékfoltos munkaruha… A kicsit választékosabb, de régóta hordott világos öltöny… A jeles alkalmakra szánt ünneplőruha…

Az egész életünk, életberendezésünk hasonló módon árulkodik arról, hogy hova készülünk, merre tartunk. A cél ugyanis nemcsak az ösvényt szabja meg, de kihat az útközben tanúsítandó viselkedésünkre is.

Öltözetünket akárhányszor cserélgethetjük, de életünk irányát nem váltogatjuk minduntalan. Legjobb, ha egyszer, alapos megfontolás után döntünk felőle, s ha elhatározásunk helyesnek bizonyult, akkor azt időről időre megerősítjük, esetleg pontosítjuk (vö. Fil 3,7–8). Ez elvileg bármikor megtörténhet, de az esztendőfordulót, az évkezdés időszakát kísérő lelkiállapot különösen alkalmas erre.

Az Úr Jézus egykor fölajánlotta, s ma ismét felkínálja nekünk a célt:

„Én az Atyához megyek…” (Jn 14,12)

E megkezdett mondathoz bárki csatlakozhat a minden korábbi életiránynak hátat fordító megtérését kinyilvánító hitvallással: Oda tartok én is. Ezt megteheti életében először az, aki most keres maradandó és megbízható célt magának, és megerősítő módon az is, aki már régóta krisztusinak tudja-vallja magát. Így juthat ez új esztendőben is minden egyes nappal közelebb ahhoz a megígért országhoz, amelynek eljöveteléért eseng naponta sokmilliónyi hívő: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…” (Mt 6,10) Ahhoz, hogy ez az eljövendő ország befogadhasson minket, az ígéret földje felé haladó ószövetségi gyülekezet tapasztalatainak felidézésével segít bennünket a Szentlélek.

Ezt megfontolva és a mára alkalmazva illeszkedhet életvitelünk hitben kiválasztott célunkhoz és utunkhoz.

Zarándoklásunk kezdetét feledhetetlenül meghatározta az, amikor Urunk a bemerítéssel elpecsételt minket önmagának (1–2. v.). Régen volt? Akkor épp ideje, hogy önvizsgálatot tartsunk, vajon csakugyan meghaltunk-e a régi életnek – amint azt megfogadtuk –, s fölfedezhetők-e rajtunk az új élet nyilvánvaló jelei. Áthatja-e napjainkat a bemerítésre készülő Úr Jézus minden igazság betöltésére irányuló készsége; megtesszük-e mi is mindazt, amivel Istennek, embertársainknak és önmagunknak tartozunk? (Vö. 1Tim 4,16.)

Utunkon haladva rendszeresen kínálja nekünk az Úr az örök életre tápláló lelki eledelt az úrvacsora által (3–4a v.). Zsenge hívőként alig vártuk, hogy magunkhoz vehessük a szent jegyeket. Most már némelykor, ha előfog minket valami lelki nyavalya, a bajt még azzal is fokozzuk, hogy könnyelműen távol maradunk az Isten népe számára megterített úrasztalától. Sürgősen változtatnunk kell ezen, ezért a Szentlélek támogatásával „tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt” (Zsid 12,1), hogy minden úrvacsorai alkalommal felszabadult szívvel engedelmeskedhessünk a meghívásnak: „Vegyétek, egyétek…” Mert lelki erőnlétünk fokozásához igen nagy szükségünk van arra, hogy lélekben minél többször egyesülhessünk Urunkkal, és „megújuljon bennünk a bizonyosság: Immánuel! Velünk az Isten”, és mintegy ráadásul megerősödjön testvéreinkkel való szeretetközösségünk is (vö. baptista hitvallás 11.). Állhatatosságunk erősítésére Pál apostol a vándorló izraeliták útja mentén ismételten fölbukkanó vízadó Kősziklával utal az övéit soha el nem hagyó Jézus Krisztusra (4b v.). Most, hogy vészmadárnak szegődött zsurnaliszták minden korosztályt az előttünk álló esztendő növekvő terheivel riogatnak, hogyan is indulhatnánk tovább az összeroskadás veszélye nélkül, ha nem emelne, segítene minket az Úr Jézus ígérete: „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Ám mit érne számunkra a mindennapi gondok elhordozására képesítő isteni támogatás, ha elbizakodva és vigyázatlanságunkat kihasználva a Kísértő sikeres gáncsvetése megtörné utunkat? Ezért, ha szilárdnak, célra tartónak véljük is magunkat, óvakodjunk az elbukástól (12. v.), gondosan elkerülve a bűnre vezető alkalmakat is (6. v.). Vajon ha mindezt megszívleljük, az elegendő lesz ahhoz, hogy megérkezzünk oda, ahova készülünk, amerre tartunk? Igen, mert az Örökkévaló, aki a cél felé elindulás akarását munkálta szívünkben, a véghez vitelben is szüntelen támogat majd minket, mert „Isten… hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is” (13. v.). Mivel ez igaz, és teljes elfogadásra méltó beszéd, elindulhatunk, hogy a mennyei célt elérjük, ahová készülünk.

^{Photo by Leah Newhouse}