Megérkezés

Tokodon viszonylag korán tartjuk a hálaadó ünnepélyünket. Ennek az elsődleges oka, hogy megkönnyítsük a vendégfogadást. Idén is így történt, a dorogi apostoli gyülekezettel ünnepeltünk együtt. Kicsit késve indultam az alkalomra, de csak pár perc csúszással odaértem volna az istentiszteletre. Ha nem lett volna egy baleset 3 km-re az imaháztól. Ezért 20 perces kerülővel értem oda az alkalomra.

Ebben a húsz percben igyekeztem nem arra gondolni, hogy miért történt mindez velem. Hiszen vezetés közben az idegeskedés nem segít a megérkezésben. Az istentisztelet már tartott, mire a gyülekezetbe értem, ezért csak röviden tudtuk megbeszélni mindazt, amit ilyenkor kell. Felültem a szószékre, elnézést kértem a késésért, és hallgattam a szolgálatokat. Itt már volt egy kis időm átgondolni a történteket. Tudom, hogy az emberi természet, különösen az enyém, ilyenkor gyors válaszokat akar adni. Épp ezért igyekeztem ezt elkerülni. Oda akartam figyelni arra, hogy Isten mit akar üzenni nekem ezzel az esettel. Hozzám hasonló ember ilyenkor már tervezi, hogyan fogja majd megírni ezt az élményét. Így azt a kérdést kell ilyenkor megtalálni és feltenni, amire az Úr válaszolt az életünkben. Ugyanolyan nehéz azokat a helyes kérdéseket megfogalmazni, amiket az Úrnak akarunk feltenni. „Most már megérkeztem” – mondtam, amikor felkértem Pék Balázs testvért az ige hirdetésére. Az istentisztelet ekkor már egy órája tartott.

Ez a mondat tette fel azt a kérdést, amire válaszolnom kellett. Egy héttel azelőtt menyegzőn voltam Debrecenben, majd csütörtökön temetés volt Tokodon, és vasárnap hálaadónapunk. A lelkipásztori lét nagy hullámvasútját jártam meg nagy érzelmi kilengésekkel: öröm és gyász gyors egymásutánban. Éreztem, hogy nem tudom jól kezelni ezt az időszakot. Kértem Isten segítségét. Azt a választ kaptam, hogy nem csak az nem érkezik meg az istentiszteletre, aki nem indul el vagy útközben más célpontot talál. Hanem azzal is megtörténhet, aki ott van az alkalmon. Ez – sajnos – még velem, az igehirdetővel is előfordulhat, előfordul. Mindnyájan tapasztaltuk már ezt, amikor imádságra leborulunk. Hirtelen a csöndben eszünkbe jut, ami otthon történt vagy az elmúlt héten zajlott az életünkben. Vagy elénk jön, hogy milyen nehézségekkel és kihívásokkal kell majd megküzdenünk a következő időszakban.

Néhány másodperc hallgatás után már rég nem az imádsággal foglalkozunk, hanem valami egészen mással. Isten nem is ítél el minket ezért, mert ismer minket. Az Urat érdeklik és foglalkoztatják életünk terhei és tervei egyaránt, de velünk akar elsősorban találkozni. Ehhez azonban meg kell érkeznünk hozzá, hogy találkozhassunk vele. Senki nem látja, ha lélekben nem érkezünk meg az istentiszteletre. Csak az Úr. Néha ezért próbálja hol halkan, hol hangosabban megkérdezni: Gyermekem, nem akarsz velem találkozni? Vajon meghalljuk az ő szavát? Sajnos, tudunk süketek lenni az ő szavára, pedig az ő üzenetét indultunk el meghallani, meghallgatni vagy akár hirdetni.

Imaházaink előtere a zsinagógai építkezést utánozza. Ott kellene levetni a terheinket, hogy azoktól szabadon jelenhessük meg az Úr előtt. Keresztényként tudjuk, hogy a terheinket a kereszt előtt kell letennünk, és van, amit már nem kell visszavennünk a vállunkra. Amikor beérünk az imaház előterébe, néha tegyük fel ezt a kérdést magunknak: Igazán megérkeztem Isten házába? Vagy valahol egészen máson jár az eszem, a lelkem? Nem az a baj, ha megtörténik mindez velünk, hanem az, ha sosem érkezünk meg. Ha sohasem találkozunk Istennel, pedig ott vagyunk a házában. Minden elmulasztott találkozás hiányzik, amikor az Úr várt ránk, és mi nem voltunk ott.

^{Photo by JESHOOTS.COM on Unsplash}