Látásukat valami akadályozta

„Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak… Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!… Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték…” (Lk 24,13–31)

Ezek a tanítványok biztosan nem voltak eléggé óvatosak. Túlságosan is beleélték magukat abba, hogy nagyszerű eseményeknek lesznek a részesei. Ezeket az eseményeket nagyon is Jézushoz kapcsolták.

Mi már „tudjuk”, hogy nem érdemes mindent egy lapra föltenni. Különösen is jó óvatosnak lenni a „megváltókkal”. Olykor mintha átragadna ez a józanság a Megváltóval fenntartott kapcsolatunkra is.

Ami igazán biztató, az az, hogy Jézusnak sem mindegy, hogy milyen állapotban vannak azok, akikre a megkezdett munka folytatását bízza. Ezért „melléjük szegődött”.

Milyen tanulsága van ennek a mozzanatnak? A tanulság: szükségük volt arra, hogy találkozzanak Mesterükkel. Azért volt erre szükségük, mert csalódott tanítványból kettő együtt sem képes kitörni a bénultságból, de még tizenkettő vagy száztizenkettő sem.

Ez a találkozás azonban veszélyben forgott, pedig Jézus ott volt. Mi veszélyeztette? Mi volt az a valami, ami akadályozta a látásukat? Ha megbízunk Jézus megállapításában, akkor a kérdésekre megtalálhatjuk a választ.

A veszélyforrás Jézus szerint: a szív. Mégpedig a mindig lemaradó, lépéshátrányban levő, lassú, rest szív. A szív mint a gondolkozás, az igazi megértés, az akarat, a döntés helye az emberben, éppúgy, mint a kételkedésé, a hitetlenségé, a csalódottságé is. Amíg az embernek ilyen a szíve, addig nem érti, hogy másként is lehet gondolkodni a tényekről, azokat másként is lehet látni, más jelentést is hordozhatnak, mint amit számára jelentenek. Hogyan lehet nem csalódottnak, kiábrándultnak lenni, amikor a napnál is világosabb a kudarc, a bukás? Ezt olvashatjuk ki a tanítványok szavaiból. De vajon hogyan lehet kiszabadulni ebből az állapotból?

Először is hogyan nem lehet? Talán önkéntelenül is vonzó a hasonlóan „látó” ember társasága. Ő ugyanis megért, hiszen ugyanaz a baja. Segíteni azonban nem tud. Inkább megerősít a tompaságomban.

A történet arról is szól, hogy ilyenkor csak Jézus Krisztus, a vele való közösség segíthet. Miközben feltárjuk neki szívünket, elmondjuk azt, amit ilyenkor mondhatunk (nem azt, amit mondani illene), meghallgatjuk őt is. Bízzunk abban, hogy ő nem téved sem a baj megállapításában, sem a gyógymódban! Csak ebben a közösségben kezd a szív mozdulni, éledni, „gerjedezni”, hogy aztán mégis felragyogjon a Krisztus.

_{Photo by cottonbro studio}