Szomorúsággal tölt el, hogy sokan mennyire nincsenek tisztában advent igazi tartalmával. A keresztények között is elterjedt felfogás, hogy advent csupán a karácsonyra készülődés ideje. Még a hívők között is csekély azok száma, akik hiszik és várják Jézus Krisztus visszajövetelét. Advent tartalma azonban még ennél is gazdagabb. Bod Péter (1712–1769) erdélyi református lelkész és hittudós erről így ír:

„Advent – így neveztetnek a mostani rendtartás szerént karácsony előtt való négy hetek. Régen voltanak hat hetek a Szent Márton napjától fogva, aholott kezdi most is a görög eklézsia a maga böjtit. De idővel a deák eklézsiában négy hetekre szoríttatott ilyen fundamentumon: mert a Krisztusnak négy adventusa, eljövetele vagyon:

  1. Midőn testben megjelent.
  2. Midőn a szívbe bészáll és az embert megtéríti.
  3. Midőn halála óráján elmégyen az emberhez.
  4. Midőn eljő az utolsó ítéletre.”

Most, hogy egy kicsit jobban értjük, miért négyhetes az adventi időszak, érdemes sorra vennünk az előbbi értelmezés szerint Krisztus négy eljövetelét.

„Midőn testben megjelent.”

Ezt az eseményt nevezzük első adventnek. Ószövetségi próféciák teljesedtek be, például: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk…” (Ézs 9,5) Az Újszövetségben a Máté és Lukács által leírt betlehemi születéstörténetet János evangélista röviden így foglalja össze: „Az Ige testté lett, itt élt közöttünk” (Jn 1,14a), Pál apostol pedig ekként fogalmaz Titusznak: „Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Tit 2,11), a galatáknak pedig így tárja fel a titkot: „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született…” (Gal 4,4) Erről az első megjelenésről, az Úr Jézus életéről, szolgálatáról, megváltói művéről tudhatjuk a legtöbbet, hiszen az ószövetségi jövendölések reá mutatnak, az evangéliumok róla szólnak, az apostoli levelek pedig gazdagon értelmezik tanítását az első gyülekezetek egészséges fejlődése érdekében. Pál apostol egy korai hitvallásos himnuszt idézve ezt írja Timóteusnak a kegyesség titkáról: „Megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, meglátták az angyalok, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben.” (1Tim 3,16)

„Midőn a szívbe bészáll és az embert megtéríti.”

Az ember megtérésével kapcsolatban nem szoktunk gondolni Krisztus eljövetelére, mint ahogy itt valóban nem a megszokott értelmezéssel van dolgunk. Pedig igeszerű és logikus, hogy amikor az istenkereső ember a hallott és olvasott evangélium hatására és a Szentlélek érintésére bűneit megbánva megtér, akkor valójában Jézus Krisztust fogadja be a szívébe, s ezért örömmel vallhatja Pál apostollal együtt: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem…” (Gal 2,20b) Mert a megtért embert válaszul Isten Szentlelke újjászüli: az illető meghal a régi élete számára, ugyanakkor feltámad egy új életre, amelyet a szívébe költözött Úr Jézus irányít (az újjászületésnek ezt a két mozzanatát szemléletesen ábrázolja ki a bemerítés).

„Midőn halála óráján elmégyen az emberhez.”

A Biblia világosan beszél a halálról: „És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik…” (Zsid 9,27) A bukott ember nehezen fogadja el a halál fenyegetését; úgy él, mintha örökké a föld lenne az otthona. Ezért hevesen tagadja a síron túli bármilyen lét (menny, pokol) valóságát, s azt még inkább, hogy számot kellene adnunk Isten elé állva. Minden lehetséges eszközzel harcol az öregedés ellen, vagyonokat áldoz teste fiatalon tartására, s közben nem veszi észre, hogy a lelke már régen halott. Aki így érkezik el testi halála órájához, és szembesül a könyörtelen valósággal, átlépve a határvonalon, szembetalálja magát az általa tagadott szellemi valósággal, a kárhozat rémségeivel! De hála Istennek, másként is el lehet menni a minden élők útján, mert az Úr Jézus ezt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” (Jn 11,25) A testünk ugyan meghal, de reménységünk szerint az Úr feltámaszt bennünket az ő visszajövetelekor, és az ítélet alól is mentesülünk kegyelméből. Ugyanis Megváltónk ezzel kapcsolatban így bátorít minket: „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24) Aki élete során hagyta, hogy Isten igéje és Szentlelke megítélje bűnös voltát, és bocsánatot nyert Jézus Krisztus váltsága által, az bizakodva várhatja a halál Jordánján való átkelést, mert a túlparton a Megváltó fogadja. A Jelenések könyve még világosabbá teszi a halál, a feltámadás, az örök élet és örök kárhozat közötti összefüggéseket: „Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak; hanem lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak ővele ezer esztendeig.” (20,6) Az utolsó ítélet során mindazok, akik tudatosan elutasították a kegyelmet, a tűz tavába kerülnek, ahol véglegessé válik az Istentől való elszakítottság állapota. Ám „aki győz, annak nem árt a második halál” (Jel 2,11). El tudjuk-e mondani Pállal: „nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség”?

„Midőn eljő az utolsó ítéletre.”

Már Dániel könyvében találkozunk a végső számadás gondolatával: „Azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra.” (12,2) Az Úr Jézus sok tanítást adott az utolsó idők eseményeiről, a világ végéről és az utolsó ítéletről, például: „eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek: akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel.” (Jn 5,28–29) Az Írás más helyén az Úr Jézus arról jövendöl, hogy Emberfiaként jön el dicsőségben angyalaival együtt, és trónja elé áll minden nép, „ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.” A jobb oldalon állók elmennek az örök életre, a bal oldalon állók pedig az örök büntetésre (Mt 25,31–46). János apostol is prófétál az utolsó ítéletről, amelynek során könyvek nyittatnak ki, s a feltámadt emberek az élet könyvébe írottak alapján, a cselekedeteik szerint ítéltetnek meg. „Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették.” (Jel 20,11–15) Bizonyára sok olvasómban felidéződik a jól ismert gyülekezeti ének refrénje:

Hogy nevem ott álljon,
csakis azt kívánom,
hogy az élet könyvébe
beírva ott álljon!

S ha már átmentünk az ítéleten, és Krisztus érdemében Isten gyermekei lehetünk, akkor minden kételkedés nélkül boldogan énekelhetjük az utolsó vers végén:

„Halleluja! Tudom már, ott van az én nevem.” (BGyÉ 247)

Kolozs Nagy János (Megjelent a Manna 2021. decemberi számában, a Budai Baptista Gyülekezet folyóiratában.)