Halál és megdicsőülés – bemerítés Hajdúböszörményben

Amikor a bemerítési istentiszteletre készülve beléptem az imaházba, valami megzavart. Hamar rájöttem zavarom okozójára: az ünnepi istentiszteletre váró gyülekezet néma volt. Hiányzott az ilyenkor szokásos zsongás, beszélgetés adta alapzaj, az, ami otthonossá, meghitté teszi az egybegyűlt közösséget. Humoros felhanggal odaszóltam a bejárathoz legközelebb ülő testvérhez: talán temetés lesz?

És akkor rádöbbentem szavaim súlyára: igen, temetés. Halál és feltámadás. Mert egy bemerítési istentisztelet e kettőnek a hirdetője, kiábrázolója. Hirtelen és élesen világítottak szívembe Pál apostol szavai:

Ha eggyé váltunk Krisztussal az ő halálában, akkor egyesülni fogunk vele a feltámadásában is, mert a bemerítkezéskor vele együtt minket is eltemettek a halálba, hogy azután mi is új életre keljünk (Róm 6,4–5).

Az igehirdetés előretekintett a bemerítés utáni életnek a Kísértő által megnehezített pályájára. Példa erre a Jordán vizéből kiemelkedő Jézus, akit a Lélek azonnal a sivatagba vezetett, hogy a kísértés pusztító tüzében erősödjön meg küldetéstudata. A sivatag – mint valóság, majd később mint jelkép – központi szerepet kap az Egyiptomból szabaduló Izrael népének életében is, akik a Vörös-tengeri „bemerítkezés” után indulnak kísértésekkel megtűzdelt pusztai vándorlásukon a cél felé. „Ez a pálya vár rátok: járni az élet sivatagát, legyőzni a kísértéseket, a végén pedig megérkezni a mennyei Kánaánba” – foglalta össze igehirdetésének üzenetét Hegedűs András, a Hajdúböszörményi Keresztény Gyülekezet társlelkipásztora.

Ezt a pályát megjárni ezúttal két fiatal kezdte el: Baja Áron és Szabó Nikolett.

Áron, vallomása szerint, olyan Istent ismert, aki minden bűnt megbocsát. Egy keresztény táborban döbbent rá tévedésére, és tudatosodott benne, hogy a hívő élethez nem elég a templomba járás. Egy másik, amerikai táborozás alkalmával még tisztábban látta meg elveszett állapotát. Bár voltak még kisebb kilengések az új élet útjában, végül meggyőzték Jézus szavai: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” – Ezt a felhívást személyesen számára szóló üzenetnek vette.

Nikolett keresztény óvodába járt, és az itt kapott ismeret később visszaköszönt az élete során. Egy rossz megtapasztalás miatt átiratkozott az etikaórákra, és onnantól kezdve hosszú évekig megszűnt kapcsolata Istennel. Barátnője meghívására elment egy ifjúsági alkalomra, ahol jó tapasztalat volt a befogadás, de zavaró, hogy semmit nem értett a tanításból. Később szóba jött a konfirmálás lehetősége, ahová a „belépő” egy írott bizonyságtétel volt. Mivel sehogy sem akart megszületni az írás, kétségbeesésében a lelkészétől kért segítséget. Kérdésére: „Hogy vagy?” – mintha ráömlött volna minden emlék arról, amit Isten tett vele. De jöttek a kétségek is… Ellenszerként egyhetes önkéntes szobafogságot ítélt meg magának egy könyv és a Biblia társaságában.

Így hát mindketten eljegyezték magukat a mennyei Vőlegénnyel. Különös kisugárzást ad kettejük történetének, hogy ők egymásnak is jegyesei.

A bemerítés cselekményét Szabó László, a Hajdúböszörményi Baptista Gyülekezet lelkipásztora végezte. Ebből is látszik, hogy a hajdúság fővárosában működő két gyülekezet példásan együttműködik. Ezt mutatják a közös ünneplések, és hogy két „dudás” is megférhet egy imaházban: a fiatalos dicsőítés és a klasszikus vegyes kari hangzás.

Richard Strauss, a kései romantika német zeneszerzőjének egyik szimfonikus költeménye a „Halál és megdicsőülés” címet viseli. Zenéje végig az élet és halál tusáját jeleníti meg, míg végül a negyedik tételben azt állítja hallgatói elé, miként lép át a halál félelmetes kapuján az örökké tartó boldog életbe a lélek. Ezen a vasárnap délutáni órán ketten meghaltak a bűnnek egyszer s mindenkorra (Róm 6,10), hogy a megdicsőült életüket ezután Istennek éljék!