Dr. Cserepka János

2431
Cserepka János Boliviában

Az első missziói indíttatást Molnár Márián keresztül kapta, amiről maga így nyilatkozott egy interjúban:

„A tüzet, a szikrát Tahiban kaptam, amikor Molnár Mária 1936-ban otthon volt. Vagy kétezren voltunk a táborban. Tábortűz ropogott, és előjött egy református, diakonissza ruhába öltözött alacsony nő, de hangja tele volt melegséggel, meggyőző erővel.

Azt kérdezte az előadása végén: Látjátok, én megöregedtem. Ki lesz az, aki magyar földről eljön, és folytatja a munkát, ha engem az Úr hazahív? Amikor aludni mentünk, a takarodó elhangzott, én nem tudtam aludni. Kimentem a nagy akácfa alá. Tilos volt az akkor, de nem tudtam ott bent a kabinban a csendet megtalálni. Kimentem az akácfa alá, és azt mondtam: Istenem, én mennék, de mit keres ez a magyar, püspökszilágyi parasztfiú a messze távolban, idegenben? És akkor az Úr Lelke érintett, szinte mintha egy tiszta hang mondta volna a lelkemben: „Ami embereknél lehetetlen, Istennél az lehetséges.” Nagy békességgel leborultam és azt mondtam: „Itt vagyok, Uram, tölts be a te Szentlelkeddel, és vigyél, ahová akarsz.” Akkor fölálltam, óvatosan visszamentem a hálórészbe, és elaludtam nagy békességgel. Attól kezdve „csontjaimba rekesztett tűz” volt szolgálni az Urat, és eljutni a külmisszióba. A fejvadászokra gondoltam, hogy közéjük mennék, Új-Guineába, vagy pedig Mánusz szigete felé, ahogy Mária nénitől hallottam. (…) (1957) Nem mehettem el Indonéziába. (…) A kanadai külmissziós társaságtól megtudtuk, hogy Afrikába három nyelvet kell tudni legalább, Indiába pedig négy év kell a nyelvtanuláshoz. (…) Mivel a korom magas volt, a spanyol nyelv tanulását javasolták, amellyel egész Bolíviában értekezni lehet. És így is választottunk. A misszió titkára erre átölelt, Margitkát üdvözölte, és azt mondta, hogy ő már sok éve imádkozik egy orvosért Bolíviába. Amikor megkaptuk az állampolgárságot, Margitka azt kérdezte az áhítat után:
– Édesapa, miért jöttünk mi ki Magyarországról?
Egy kicsit zavarba jöttem és azt mondtam:
– Azért, hogy misszióba menjünk.
– Akkor még ma beszélj dr. Hillyerrel, hogy van-e nyitott kapu számunkra, vagy nincs. Ha van, akkor megyünk, ha nincs, akkor vegyük le a listáról ezt az elgondolást.

Ez 1963. május elején lehetett. Még aznap felhívtuk a titkárt, aki azonnal behívott bennünket. Azt mondta:
– A szabályt megcseréltük. (33 év volt azelőtt a korhatár, ameddig fölvettek „life-time” [egész életre szóló] misszionáriusnak.) Ezen a konferencián úgy döntöttünk, hogy „short-term” misszionáriusokat (rövid kiküldetésre) és „life-time” misszionáriusokat is felveszünk. Nyitva van a kapu. Csak a jelentkezési lapot kell kitöltenetek.
Jelentkeztem, és másnapra be is hívott. Elmondta, hogy a Missziói Bizottság elé kell majd állnunk, ahol kérdéseket tesznek fel nekünk.
Közben két gyermeket adoptáltunk. Az ügyvédtől nem jött meg még a papír (az örökbefogadásról). Ezen töprengtünk, amíg várakoztunk. Akkor a főtitkár kijött a gyűlésből, bevitt. Kérdéseket tettek fel, majd kiküldtek egypár percre. Amikor visszamentünk, (…) dr. Hillyer kijelentette, hogy föl vagyunk véve. Ténylegesen elindultunk a külmisszióba – Bolíviába.”

Cserepka János életének főbb állomásai

A magyarországi Pest megyében található Püspökszilágyon született 1919. február 4-én a népes Cserepka család tizedik gyermekeként. 14 évesen értette meg, hogy Jézus Krisztus őfelé is nyújtja átszegzett kezét. Sok örömet lelt abban, hogy Jézus fiatalon megtalálta.

1936-ban, 17 évesen hallgatva Molnár Mária misszionáriusnőt Tahiban, a szívében elhatározta, hogy az Úr szőlőskertjében szeretne munkálkodni. Szikra gyúlt a szívében a külmisszió iránt. Hosszú éveket kellett várnia (27 évet!), mígnem vágyai, álmai teljesültek.

A Baptista Szemináriumban elvégzett tanulmányai után a Szilágyságban (Erdély) Mátis Béla mellett végzett lelkipásztori szolgálatot 1948-ig, majd a Pesterzsébeti Baptista Gyülekezetben nyolc esztendeig. Ez idő alatt választotta élete segítőtársául Ilonka Margitot, aki csernátoni (Erdély) születésű, lelkipásztor család leánya volt. Marosvásárhelyen szerzett orvosi diplomát, ami az Úr tervének része volt.

1956-ban kötöttek házasságot, majd nem sokkal később, a forradalom idején válaszút elé kerültek: indulni a nyitott kapukon, vagy sem? Ekkor kapta a csodálatos ézsaiási biztatást: „Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vasszárakat leverem. Neked adom a sötétség kincsei.” (…) Elindultak. Ausztriában tíz hónapot töltöttek a magyar menekülttáborban, ahol Cserepka testvér tábori missziót végzett. (…) A Torontóban eltöltött lelkészi, illetve orvosi munka után 1963-ban jelentkeztek külmissziós szolgálatra. A Kanadai Baptista Szövetség külmisszionáriusaiként ugyanabban az évben el is indultak Bolíviába ötévi szolgálatra. A spanyol nyelvtanulás után La-Pazba, a fővárosba kerültek. Cserepka testvér ott volt lelkipásztor tíz hónapig, míg felesége egy kórházban dolgozott orvosként. Amikor egy alkalommal lelátogattak a trópusra, a dzsungelbe, és meglátták a különféle betegségektől gyötört színes bőrű embereket, megértették, hogy ott a helyük. Hamarosan el is költöztek Chaparéra, az Amazonas vízgyűjtő területére. Az ott élő egyszerű emberek eleinte idegenként fogadták őket, majd hamar megnyíltak a testüket gyógyító orvos és a lelküket formáló pásztor felé. (…) Evangelizáltak úton-útfélen, az orvosi munka közepette is. Innen jutottak el a tőlük háromnapi járóföldre lévő Jura törzshöz is, ahová még nem ért el a civilizáció és az evangélium sem. Ebben az időben sikerült felépíteniük a Bethesda Klinikát Chaparén, ahol gyógyították a betegeket, a rászorulókat, és ápolónőket képeztek.

Szolgálatuk második szakaszában, 1968-tól 1973-ig visszatértek a trópusra, és folytatták az igen széles körű kórházi munkát. Ez idő alatt volt lehetőségük Brazíliában részt venni egy tanfolyamon, ahol Cserepka testvér a kígyómarásokról és a mérges kígyókról tanulhatott, míg felesége a trópusi medicinákat tanulmányozta. Visszatérve szolgálati helyükre nagy hasznát vették az új ismereteknek. Cserepka testvér preparált kígyók gyűjteményét helyezte el a kórházban, lehetőséget adva az embereknek, hogy megmutassák, melyik kígyó marta meg őket. Ez segített a legmegfelelőbb gyógymód megtalálásában. Ezt a gyűjteményt több turistacsoport is megcsodálhatta. Ilyen alkalmakkor Cserepka testvér bemutatta a turistáknak a kígyókat, majd megragadva az alkalmat a Bibliából olvasott, figyelmeztetve az embereket, hogy mi mindannyian kígyó marta áldozatok vagyunk, de Jézus Krisztus vére meg tud szabadítani, és az egyedüli ellenszer: felnézni Jézusra. Ebben az időszakban láttak meg egy újabb lehetőséget is a folyók menti munkájuk alkalmával. A nagyrészt magyar pénzen felépített kórházhajó az ő kezdeményezésük és áldozatos munkájuk eredménye lett, mely a Clinica Flotante Bethesda nevet kapta. A Bethesda hajó lett az eszköz ahhoz, hogy az evangélium és a gyógyszer eljusson a nagy folyók mentén élő népekhez, ahová más út nem vezetett. Szolgálatuk második szakasza után visszatértek Kanadába.

Az utolsó külmissziós szakasz 1979-től 1983-ig tartott. Ekkor egy egészen más területre helyezték őket, Bolívia déli részére, a Chaco vidékére, az argentin határ mellett elhelyezkedő Yacuiba nevű városba, ahol nem volt még gyülekezet.

Eleinte az iskolákba jártak be tanítani a gyermekeket, és a szomszédokat hívogatták Bibliát olvasni. Munkájuk nyomán hamarosan gyülekezet alakult. Folytatódott a munka: a gyermekklubok és az asszonyok külön összejövetele is rendszeressé vált. Ez idő alatt látogattak el a Mataco törzshöz is, ahol szintén találtak új missziós lehetőségeket. Vállalva a munkát, az Úr áldott eszközei lehettek abban a törzsben is. Sok helyen járva, sok embercsoportot megismerve újból és újból felerősödött bennük az Úr szava: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés!”

1984-ben a nyugat-kanadai Kelowna városban telepedtek le. Itt sem élhetett Cserepka testvér tétlenül, a magyarokat az ige köré gyűjtötte össze, hogy a saját nyelvükön hallják az evangéliumot, felekezetre való tekintet nélkül. Testvérünk feladatának érezte a betegek látogatását s az evangélium erejével a szenvedésben lévők vigasztalását. Így vélekedett:

Nincsen nagyobb áldása az életnek, mint az, ha a szükségben lévőn segítünk.

Szolgálatát végezte, míg erejéből telt.
Életének utolsó évében, 1998-ban az Úr megengedte, hogy hazalátogasson még egyszer Magyarországra és Erdélybe. (…) A gyógyíthatatlan rák sem kerülte el, ami halála okozója lett. (…) Naponként az Úrtól fogadta el a rá mért szenvedéseket és az elviselésükhöz szükséges erőt is. Így szólította haza az Úr 1999. március 10-én, amikor csendesen elaludt…

(Részletek az Amerikai Magyar Baptista Szövetség lapja, az Evangéliumi Hírnök 1999. áprilisi számában megjelent cikkekből)