Özv. Cserepka Jánosné dr. Ilonka Margit (Margaret) 2020. január 6-án 90 éves korában végleg elköltözött a földről, hogy szeretett Urával, Jézus Krisztussal találkozzon. Gyászolják szerető gyermekei, Barney és Kathy, hét unokája és nyolc dédunokája, számos unokahúgának és unokaöccseinek rokonai. Végső búcsút vesznek tőle 2020. január 13-án, hétfőn 10 órakor Springfieldben (Kanada, 2020 Springfield Road, Kelowna, BC. A).
Dr. Ilonka Margit orvosnőt Cserepka János lelkész 1956-ban vette feleségül. 1956-ban hagyták el az országot, hogy lehetőséget találjanak külmissziói szolgálatra. Először Kanadában telepedtek le, ahol Cserepka János a Torontói Magyar Baptista Gyülekezet lelkészeként szolgált.
Többszöri kérésükre a kanadai baptista missziós társaság engedélyezte és támogatta, hogy Bolívia őserdeiben az indiánok között végezzenek missziós munkát. Imaházakat, kórházakat építettek, végezték a missziós munkát, lelki és testi betegségeket gyógyítottak, ápolták a kábítószerek rabjait.
Főbb állomáshelyeik La Paz, a Titicaca-tó környéke, Chapare, Yacuiba és környéke volt.
(Az alábbi interjúrészlet képet ad a misszionárius házaspár, Cserepka János és Margit mindennapi szolgálatáról és küzdelméről.)
Kórházhajó az Amazonas folyamon és mellékfolyóin
Özv. Cserepka Jánosné dr. Ilonka Margitot csernátoni beszélgetésünk során a híres Bethesdas kórházhajó létesítéséről kérdezem.
– Hát ez is egy magyar embernek volt az álma – mondja. – Nem mondhatom, hogy ez teljes egészében a miénk volt. Rajtunk kívül egyetlen magyar ember volt a misszióban. Ők Jánossal elmentek a kikötőbe – én is ott voltam –, az emberek, ahogy megérkeztünk, mindjárt megrohanták a kocsit, mert ott nincs orvosi ellátás. Minket már ismertek. Józsi, akié a kórházötlet volt, kérdezte tőlük, hogy mi van a folyó mentén, miért áll ott a sokaság.
Mindenféle betegséggel, a leprával is hozzánk jöttek.
Miután Józsi hazament, nagy propagandát fejtett ki, hogy mi a helyzet Bolíviában. A kanadai egyetemi tanárok alkalmakat teremtettek arra, hogy beszámoljon a bolíviai útjáról. Leveleket írtak mindenfele. És akkor egy hajóra gyűjtöttek 13 ezer dollárt. A misszióval megbeszélték, és a misszió beleegyezett ebbe a vásárba.
– A gyűjtés hány országra terjedt ki?
– Nem is tudom megmondani, de legalább háromra. Az egész Kanada, az Egyesült Államok, Magyarországról rendszerint erkölcsi támogatás érkezett. Olyan formában is segítettek, hogy egy darab ezt vagy egy darab azt adtak. De ez nagyon sokat jelentett. Az idősebb asszonyoktól tudtuk, hogy a listán rajta voltunk: imádkozzanak értünk.
Így lett meg a hajó.
De az volt az érdekes a hajóval kapcsolatban, hogy amikor a hajóavatás volt – nagy meglepetésünkre államférfiak, gyülekezeti képviselők is jelen voltak, hajóval, repülővel, a környékbeliek kenuval érkeztek –, akkor először a bolíviai himnusz hangzott el, utána a kanadai, majd a magyar. A kórházhajó árbócán lengett a bolíviai és a magyar zászló.
Sírva hallgattuk.
Csak mi értettük, hogy itt mi történik.
Visszatérve a hajóhoz: annyiféle betegség volt a misszió idején.
– Tudjuk, hogy Brazíliában elsajátította a mérges kígyók és skorpiók marásának gyógyítását. A család hogyan tudott megmenekülni ezektől „ép bőrrel”?
– Nem mondhatnám, hogy teljesen ép bőrrel menekültünk volna meg. János sokszor volt beteg. Az, hogy miként kell kezelni egy vesekövet, amely karácsonykor indul be, és csak újévkor oldódik meg, és közben tudjuk, hogy nincs út kifele, ahová segítségért fordulhatnánk, az nekem nagy aggodalom volt. Gyakoriak voltak a földomlások, -csuszamlások. Semmi lehetőség nem volt onnan kimenni.
A fiam is kapott olyan betegséget, ami miatt haza kellett mennünk. Miattam is kellett hazafordulnunk. Azt hitték, hogy áttétes rákom van. Nem az volt.
Volt olyan eset, hogy a férjemet egy nagyon elzárt helyen kezelték hastífusszal. Nem akart sehogy sem kigyógyulni. Nagyon érdekes volt, hogy az utolsó utunk alkalmával János már három hete volt ágyban, magas, nagyon magas lázzal. Nem volt maláriája – ezt megállapítottuk.
Ott egy kis baptista gyülekezetet alapítottunk. És jött a hír, hogy sor kerül az imaház kulcsának átadására.
János részt akart venni a kulcsátadásnál. Jól felöltöztettük, és elment az összejövetelre.
Hazajött, többet nem feküdt le, és végig dolgozott az építkezésen, annak a renoválásán. És többet a láz nem jött vissza. Pedig tudom, hogy nem depresszió vagy valami ilyesmi miatt volt beteg.
– Most van-e valamilyen kapcsolatuk azokkal a helyekkel és az ott élő emberekkel?
– Egyénekkel vannak kapcsolataink.
Van olyan lelkész, aki egy másik vidéken dolgozik Bolíviában, s azt mondja: mi most azt tesszük, amit tőletek tanultunk.
Ez olyan megnyugtató. És levelezek azzal a pásztorral is, akivel együtt dolgoztunk. Chilei eredetű fiú. Ezzel a családdal tartom a legszorosabb kapcsolatot.
(Forrás: Sylvester Lajos: Egy székelyföldi asszony közép- és dél-amerikai küldetésben, gondola.hu)
Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!
