Csapatjátékos nagybőgőművész

0
707

A tavasz minden évben újabb frissen végzett zeneművészekkel lepi meg a baptista közösséget. Ezúttal Győri Mátyás nagybőgő mester diplomakoncertjén jártam a Zeneakadémián.

– Édesapád, P. Győri Kornél szintén nagybőgőművész, és ikertestvéred, András is zenésznek készül. Te hogyan indultál el ezen a pályán?

– Igazából nagyon más irányba indultam, viszont a zene átjárta a családunk életét, rengeteget voltunk koncerten, zenei közösségben, és hát otthon mindig szólt valami zene. Így a klasszikus zenét nagyon megszerettem. Jártunk zeneiskolába, ott találkoztam először a zene művelésével. Hétévesen a csellót választottam, hét évig játszottam a zeneiskolai vonós zenekarban is, amit nagyon szerettem. Csapatjátékosnak tartom magam az élet minden területén, a zenében is zenekarban sokkal jobban érzem magam, mint szólóban. Szeretem, ha együtt valósítunk meg valamit, ha számítanak rám és én is számíthatok másokra. A művészi pályámat is zenekarban képzelem el. A pedagógusi pályát főleg a hangszer adottságai miatt nehezen tudom elképzelni, viszont foglalkoztat, ugyanis építenek már kisbőgőket is, ami lehetővé teszi, hogy kis korban is el lehet kezdeni a tanítást, és ezzel a hangszer népszerűsége emelkedhet. Meglátjuk, hogy
Isten hogy vezeti az utamat ezen a területen.

– Mit gondolsz a hit, művészet, küldetés, misszió fogalmak kapcsolatáról? Hogyan függnek ezek össze?

– Bevallom, hogy nem mindig könnyű megélni a hitem a zenésztársak között, de hiszem azt, hogy nem véletlen kaptam ezt az irányt Istentől, hogy ott legyek fény és ott legyek a helyemen és ott mutassak példát az embereknek, ahol vagyok.
A bemerítési igém az, amelyből mindig tudok és fogok tudni erőt meríteni: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak és legyetek erősek!” (1Kor 16,13) Igazából ez négy felszólítás, és az elmúlt kilenc évben valamelyik felszólítás mindig adott erőt, bátorítást az életem minden területén. Különösen fontosnak tartom a „legyetek férfiak” felszólítást, mert ma nagyon nehéz szerintem Isten szerinti és a Biblia szerinti férfinak lenni, főleg a felelősségvállalásra értem ezt.

– Hogyan vélekedsz a művészet és a család viszonyáról?

– A művészélet nem feltétlenül a legcsaládbarátabb pálya – gondolok az esti koncertekre, turnékra –, nem feltétlenül egyszerű, néha áldozatokat kell hozni, de végső soron összeegyeztethető. Mindenre lehet megoldást találni, meg kell beszélni a dolgokat, fel kell készülni rá, és nekem ott van mintaként a családom, ahol mindig sikerült ezt a problémát megoldani.

– Édesapád tanítványa voltál, azt is lehet mondani, hogy a legkimagaslóbb pedagógusi sikere hozzád kötődik. A diplomakoncerteden is közösen léptetek színpadra, hiszen a Pécsi Vonósokat választottad kísérőidnek. Igazán felemelő élmény volt látni a kapcsolatotok elmélyültségét. A családban ti egy úgynevezett szigetet képeztetek ketten, vagy sikerült határvonalat húzni az iskola és az otthon között?

– Tízéves bőgőzésem felét édesapámmal töltöttem, valóban én vagyok eddig a legsikeresebb tanítványa. A diplomazenekar-választáson sokat gondolkodtam, nagyon örültem, hogy eljöttek Pécsről a társaim, és látták, hol tanultam. Külön érdekesség, hogy apa tanára, Nagy Péter is helyet foglalt a zenekarban, így ezt kevesen tudják, de három nagybőgős generáció képviseltette magát a koncertemen. Apával való kapcsolatomban sosem volt probléma, hogy ő az apukám is és a tanárom is volt egyben. A gyakorlásomat úgy időzítettem otthon, hogy ő csak az órán halljon, hogy elkülönüljön egymástól a kettő. Megvolt a tanulásomnak a kerete. Néha vicceskedtünk, például mikor be kellett fizetnem a tandíjat, és a bizonylatot odaadta nekem órán, hogy akkor ezt add át otthon édesapádnak, és két órával később, amikor otthon találkoztunk, odaadtam neki, hogy ezt a tanár úr küldi. Ilyenek előfordultak velünk, de azt sosem éreztem, hogy az apukám van bent az órán, és szerintem így tudott működni ez a kapcsolat. Nyilván töltöttünk együtt időt, például elmentünk vonóstalálkozóra, és azt utána kiértékeltük az ebédnél, de olyan nem volt, hogy a két bőgős olyan nyelven beszél, amit más nem ért. Egyszer belegondoltam, hogy ő a tanárom, a karmesterem, a gyülekezetben testvérem és amúgy meg az apukám, tehát hogy mennyi minőségben vagyunk egymásnak.

– Milyen értéket képvisel meglátásod szerint a baptista közösségben a művészet?

– Néha azt érzem, hogy az ének-zenei szolgálat kicsit túl van hangsúlyozva a közösségünkben, abban az értelemben, hogy az egyéb szolgálatok nincsenek annyira megbecsülve. Hirtelen eszembe jutott a Budapestifin az ajtónállói szolgálat, amit legalább olyan fontosnak érzek, hogy ott állnak és mosolyogva fogadnak minket. Az én fejemben minden egyes szolgálatnak ugyanolyan súlya van. Magyarán, szerintem nagyon a középpontba állítjuk a zenei szolgálókat a többiekhez képest. Másrészt örülök neki, hogy átjárja a zene az egyházunkat, magam is sokat szolgáltam és szolgálok.

– Van-e különbség a zenei szolgálataid, illetve a professzionális művészi munkáid között?

– Érdekes, hogy a zenekari próbákat is szolgálatnak hívják, de szerintem a motiváció néha más. A gyülekezeti szolgálatban mindig érzem a felfelé és az emberek felé való szolgálatot. Ha pedig zenekari munkám van, akkor előfordul, hogy az olyan, mint a szolgáltatóiparban élményt adni a közönségnek. A kettő nem zárja ki egymást szerintem, a kérdés az, hogy én milyen motivációval ülök bent. Lényegileg bárhol vagyok is, végső soron hívő emberként vagyok jelen. Ez a fontos.

Megosztás