A százados tekintete

1355

Jánostól, a leghitelesebb krónikástól tudjuk, hogy: „A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére, Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdolna.” (Jn 19,25)

A hű barát a tanítványok közül egyedüliként kíséri végig Jézust a Golgotán. Sokszor és sokan megkérdőjelezték már ezt a precizitást, mondván, hogy János „csupán” előtérbe akar mindezzel kerülni, igyekszik a különböző eseményeknél valamiféle előjogokat érvényesíteni, túlontúl sokat szerepelni, azért ír erről és arról a történetről hihetetlen részletességgel.

Nos, ez nem János hibája. Ez a jelen lévő tanú sajátságos pontossága, hiteles leírása, legyen szó akár a meghallgatásáról, akár a kereszt körüli részletes tudósításról. Hogy minderről a többi evangélista csupán összegzéseket ír, arról nem János tehet. Ő szemtanú volt.

Mintha egy gyilkosságban perdöntő koronatanút megkérdőjeleznének mindazok, akik nem voltak jelen a tett színhelyén.

János nemcsak koronatanúja Jézusnak, hanem szociális munkása is. A gondoskodó Jézus a szenvedései közepette – tiszta tudattal és a jövőre vonatkozó előrelátással – szólítja meg anyját és Jánost:

„Jézus azért, amikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához fogadá azt a tanítvány.” (Jn 19,26–27)

A később történtek ismertek: János hosszú életet él, ezalatt magához veszi Jézus anyját, a fiatal tanítvány az idősödő asszonyt, gondját viseli, Efezusban letelepednek, majd János, mint az efezusi gyülekezet püspöke, halála után itt eltemetteti őt. Jó tanítványként végrehajtja, amit a keresztnél Jézus egy célzott mondattal kért tőle. Anyja is elfogadja a végrendelet ilyetén tömör változatát, nem ismertek olyan tudósítások, hogy ellenkezne, s olyanok sem, amelyek János hezitálásáról szólnának.

Egyes egyháztörténészek ezt a momentumot tartják az igazi keresztény egyház keletkezési időpontjának, ugyanis itt figyelhető meg először, hogy nem vér szerinti kapcsolat által jön létre a fiatalember és az idősebb asszony között ez a családi-szociális kötelék, hanem ennél jóval magasabb szempontok által: a hit ereje révén!

A kereszt körüli történet is ismert. Tudható, hogy a három keresztre feszített közül a két lator lábszárát eltörik a kivezényelt katonák, Jézusét nem, ellenben egy lándzsával átdöfik az oldalát.

Két csoportosulás körvonalai látszanak jól: a Jézust szeretőké, a János által ismertetett személyeké, illetve a másik, a katonáké, akik még a keresztnél is osztozkodnak a ruhadarabokon, majd sorsot húznak a köntösére:

 „A vitézek azért, mikor megfeszítették Jézust, vevék az ő ruháit, és négy részre oszták, egy részt mindenik vitéznek, és a köntösét. A köntös pedig varrástalan vala, felülről mindvégig szövött. Mondának azért egymásnak: Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, amely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek. A vitézek tehát ezeket művelék.” (Jn 19,23–24)

A keresztre feszítés után elvonuló csődület helyét tehát ez a két kis tábor váltja fel. Egy szerető, egymást lelkileg erősítő, összetartó csoportosulás, az anya és a többi asszony Jánossal, és egy közömbös, az eseményen magát már rég túltevő portyázó, kivezényelt banda. Mindez eddig logikus is volna.

Történik azonban egy olyan felismerés, amely nem következik az előző jelenetsorokból, nevezetesen a százados kijelentése és bizonyságtétele a látottak alapján: „A százados pedig és akik ő vele őrizték vala Jézust, látván a földindulást és amik történtek vala, igen megrémülének, mondván: Bizony, Istennek fia vala ez!” (Mt 27,54)

Ha abban a korban éltem volna, szerettem volna megfigyelni ennek az embernek az arcát. A felismerés, amely ilyen fokú, tőle szokatlan kifejezést juttatott hallhatóvá, nem magyarázható egyszerű, hányaveti kommentálással. Nem fűződött érdeke hozzá, hogy hitetlen római tisztként ezt mondja. Nem kényszerítette rá az események sora.

A lándzsával átdöfött Jézus mellkasából vér és víz távozott, ami a tüdő szövetének és a szív szúrt sebzésének következménye lehet. A lábszárak eltörésére, amit Pilátustól kértek a zsidók – Jn 19,31 utal rá –, a két lator esetén sort kerítenek a katonák, azonban Jézust halottnak látván rajta ezt nem hajtják végre, de az egyik katona lándzsájával átdöfi. (A legenda szerint ez a katona, Longinusz később kereszténnyé lett, majd szentté avatták…)

A százados, aki a kivezényelt katonák tettéért volt felelős, valamint az egész csődület megfékezését volt hivatott végrehajtani, felismerte az áldozatban az Isten Fiát.

„És aki látta, bizonyságot tett, és igaz az ő tanúbizonysága, és az tudja, hogy ő igazat mond, hogy ti is higyjetek” – írja János (Jn 19,35)

A történelem kitörölhetetlen mozzanata lett ez a ráeszmélés. Egy történet bevégeztetett, és egy másik élet csak ezután kezdődött el. Az emberiség megváltása e halál által – agyunk véges kapacitását tekintve – jószerivel fölfoghatatlan. Racionális képlet nem létezik, amely hihető matematikai megoldást ad rá.

A százados hazamenve leroskadhatott egy széken, és nagy vallomást tehetett családja előtt. Az a felismerés, amihez Jézus kereszthalála szolgáltatta az alapot, nemcsak a százados életét változtatta meg gyökeresen, hanem az utána jövő nemzedékekét is.

Az arcát szerettem volna meglátni. Az arcát, a változást, a felismerést, a szavak formálását, a száj mozgását, az arc derengését, bőrének kapillárisait, amint kitágulnak, vagy összeszűkülnek.

Elsápadt, vagy kipirult? Visszanézett-e a szent áldozatra? „Néznek majd arra, akit általszegeztek.” (Jn 19,37 és Zak 12,10)