Bárkivel előfordult, hogy tavalyi almát vásárolt tavasszal primőr áron, messze az új gyümölcsérés előtt. Hazavitte, megmosta a szép piros gyümölcsöt, aminek semmilyen hibája nem látszott – addig. Amikor kettévágta, akkor kitűnt, mennyire romlott a magház körül a gyümölcs húsa. Önvádoló sopánkodás következik ilyenkor. Így van ez az élő hittel. Az sem ismerhető föl látszat után. Más az, ami belül van, mert vannak módosíthatatlan belső, láthatatlan dolgok, és mennyire más az emberben a belső érték.

Az igazi kereszténység fő célja nem a látszat. A színész a látszat mestere, a lelkész az ember belső világát rendezi, és nemcsak a jelenetet, hanem egy teljes életet. Ez vonatkozik a gyülekezeti programokban végzett „szerepléseinkre”. Térítgetnénk, de mi magunk igazán nem vagyunk megtértek. Buzdítunk imára, segítségnyújtásra, áldozatkészségre, de ravaszul kivonjuk magunkat ilyen dolgok alól. Nem tesszük, csak mondjuk. Régen a gyülekezetekben a szolgálatról beszéltünk. Kórusban, szószéken, imaórán, szavaláskor, bizonyságtételek közben, a misszióban végeztük a szent szolgálatot. Ma már egyre többször „föllépésről” hallunk. Két föllépés között zenészeink kimennek az udvarra, esetleg kiszaladnak az utcára a kocsihoz.

Soha semmilyen hitelesítő nem minősítette a belső értékeket. A családi élet, a házastársi válság kezelése mindennapi témák. Nem olyan korúak beszélnek a házassági hűségről, akiknek becsületes helytállását már sokéves kitartás igazolja. Inkább egyszer-kétszer elvált emberek. Nincs szó arról, mit ér, ha valaki házassága előtt megőrzi ártatlanságát? Mennyire „árazták be” a „patyolatot” lengető tisztaságot – ahogy a lelkész fia költő, Ady Endre szavai mondták. „Hatvan után” is látja-e a nagypapa még a nagymama szemében a régi fényt, arcán az egykor megcsodált hamvasságot? Életünkbe ezek a kérdések sajnos elhanyagolható részletek, nincs értékük az átlagos emberek szemében. Elmúlik a nők napja, az anyák napja, és a „hosszú hétvégi” húsvéthétfő is. Elfonnyadnak a virágcsokrok. A köszöntőkből gúnyvers születik. Sztereotípiákat mondunk „a nőkről” vagy „a férfiakról”. A kisgyermekek ködös kora reggelen, ősztől egész télen át sírva tiltakoznak a bölcsődébe siető anyukák karján. Gondoltunk-e a gyermekkorunk meghitt, csendes és békességes légkörére? Már az emlék sem bukkan elő. Minden októberi hajnalban beszippant két új emberéletet a társadalmi szervezet, egy munkába rohanó anyát, és egy tétova kisgyereket. Hová lett a valódi anyaság magasztos hivatása? – Karrierépítéssé. A még boldog angyalokhoz szokott piciny élet besorakozik a földi kötelességteljesítés napi nyűgös robotjába. Messze elmarad a világ, amikor még senki nem „tervezte őket”, hanem elfogadta őket „Isten ajándékának”.

Amikor gazdagon terített fehér asztalhoz ültünk asztali imát mondani, az ma a konzervatív, maradi világ. Ha mégis elhangzik egy asztali ima, egyetlen feltétele van a „jó” imának: Legyen rövid! (Például ennyi: „Áldd meg! Ámen!”)

Pozícióba kerültek. Képesítést szereztek, vagy rangot, címet, hatalmat kaptak a kezükbe, és erélyesen gyakorolják. Mindegy, hogy mi az a pozíció: király, herceg, elnök-vezérigazgató, vagy éppen fegyőr. Embernek nézik-e a beosztottat, sőt még az elítéltet is? Ki viseli otthon a családban a bírói talárt? Minden egyes szó vád és ítélethirdetés. Soha nem gyakorolnak „közkegyelmet”. A munkahelyi stresszt váltja az otthoni, fegyelmező és feszes parancsteljesítés, mint a kaszárnyában.

A másik megértő emberi, szelíd és türelmes hangvétel ritka ugyan, de nagyon értékes. Még csak nem is lármáz, a lépése suhan, soha nem kopog a járása. Csendben tanítja a tudatlant. Támogatja az ingadozót. Nem vagdossa, neveli és védelmezi a hajtásokat, a rügyeket, a bimbókat. A hatalom szolgálat, és az ismeret felaprózva édesen terül szét. Mindenkinek van helye, nem csak joga. Van kötelessége, amiért megbecsülik. Szolgál, és ezt mint „jámbor és hű szolga” teszi, nem a „profi szakember”, hanem a „testvér”. Nem válik a „testvérből” – mondjuk – „lelkész úr”, sem szimpla munkavállaló, akinek hó végén bért számfejtünk. Észre sem vesszük és egyszerűen „béressé” vált. Aztán jönnek a „munkaügyi viták”. A jó sáfárság holmi kirakatrendezővé silányul. Szatócsokká, akik mindent kitettek a kirakatba, miközben üres a raktár.

Próbáljuk meg folytatni a lelkiismeretünk vizsgálatát, folytassuk a kérdések sorát, és alkalmazzuk önmagunkra az apostoli intelmeket. Így válik a gyülekezetünk az otthonunkká, az otthonunk pedig Isten házává. A beszédünk értékké, a létezésünk áldássá.

A nagy számonkérés ugyanis nemcsak a külső, hanem a belső értékeket is föltárja. Egyáltalán nem lesz tekintettel semmire, amit mi az „érvényesülésünk” végett elkövetni bátorkodtunk az Úr oltára körüli sertepertéléssel, mint az ószövetségi főpap, Éli fiai.

A héberben és görögben egyformán járatos Pál apostol Athénban idézte a krétai születésű Epimenidész költőt az „ismeretlen Istenről”, akiben „élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Isten tökéletesen tájékozott az élet valamennyi rejtett részleteiről, és csodálatosan szép keretbe foglalja össze a feladatainkat. Érzékenyen észleli a könnyes vetést és a rejtett minőséget. A mi életünk teljességét, a globális keret tartalmát, az apróságokat és az elképzeléseinken felül álló, hatalmas hegyképző erőket, amikor átrendezi az egeket, földet, világot, és az én parányi kis életemet is beszabályozza, hogy alkalmazkodjon, illeszkedjen, súrlódás keltette veszélyeket kerüljön ki. Mindazt, amiben éltünk, cselekedtünk és léteztünk.

Húz egy nagy záróvonalat, és összead mindent, amire soha nem gondoltunk, azt is. Aztán kimondja a végeredményt:

„a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután…”

Mt 25,21.23
Megosztás