Bognár Barnabás vagyok, Csetényben élek, a szakképzésben dolgozom már több, mint 20 éve. Az irodalom és azon belül a költészet már tinédzser korom óta foglalkoztat. Első alkotói korszakom a középiskolai és az egyetemi éveket szőtte át, majd egy közel 20 éves csend után, a Baptista Művészeti Alkotóheteknek köszönhetően újra belevetettem magamat az írásba. Eleinte főként szerelemes és istenes verseket írtam, az utóbbi egy-két évben azonban átléptem a lírai határokat, s így születettek a verses mesék, illetve egy Romeo és Júlia verses átiratnak is nekiláttam. A 2026-os pécsi alkotóhéten mindhárom műfajjal sikerült foglalkoznom.

Azt is elmondhatom, hogy már szokás szerint nagyon jól éreztem magam ebben a közegben, hiszen most is megtapasztalhattam, hogy amikor a hit és a művészet találkozik, akkor csodálatos dolgok születhetnek, és születtek is. És ez nemcsak az alkotásokra korlátozódott, hanem az egymás közötti szellemi kapcsolódásban is felemelően kibontakozott. Mind a szervezőknek, mind a családomnak hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek a fantasztikus hétnek. Már most izgatottan várom a folytatást…

Tartalom:

Jancsi és Juliska

Versek

Romeo és Júlia I. felvonás

Jancsi és Juliska

Olvastad már a mesémet?

Hogy ezt megértsd, kérve kérlek,

pótold nyomban, ne halasztgasd

a „Piroska és a farkast”!

Így lesz élet minden szóban,

nem mondhatod, hogy nem szóltam.

Alig telt el néhány hónap,

híre sem volt télnek, hónak,

farkas sírján hervadt virág,

nála nélkül szebb a világ.

Viszont a két évszak között

nagymama is elköltözött.

Üresen áll most a háza,

mert az égig szökött láza,

nem hozta le semmi gyógyszer,

se nem holland import pótszer.

Tüzes homlok, hideglelés,

győzött a hő-emelkedés.

Kicsi Piros könnye áradt,

oly buzgón, hogy belefáradt,

nem mozdult ki szobájából,

és egy hang sem a szájából.

Nem kérdezett, nem is felelt,

hogyha nyúzták, ő csak terelt.

E nélkül is volt baj elég

(törött ágra szállott veréb),

hisz’ Piroska korhely apját

falopáson rajtakapták.

S mivel nem volt magyarázat,

elvesztettek munkát s házat.

Adta volna egyből magát,

hogy belakják nagyi lakát,

de ő csak a lányt szerette,

s élte végén ezt rebegte:

„Mindenki más rút fölösleg,

Pirost hagyom örökösnek.”

Nem tetszett ez az apjának,

pörgött, mint az alapjárat:

„Hogy’ tartsam el a családot!?”

A fejében csak ez rágott.

„Egy mód van rá!” Kapott észhez

és fájdalmas, bús szívéhez.

Ezzel sajnos nincs még vége,

mert Piroska végzetére

a kalapja rózsabokron

úgy fennakadt, rontom-bontom,

hogy kihasadt, s nincs, ki varrja,

nincs mi fejét eltakarja.

Innen kezdve, s ettől fogva:

volt Piroska, nincs Piroska,

visszaszállt rá régi neve,

mondhatnánk, hogy épp ideje:

Juliskának hívták ismét,

a nagymama legszebb kincsét.

Ugyanakkor és eközben

édesanyja könny-esőben:

„Nincs mit ennünk, éhen halunk,

ha jön a tél, mind megfagyunk!”

Így szólt viselt férj-urához,

akár csak egy vén kutyához.

„Ámde éjjel kiötlöttem

(köd előttem, köd mögöttem),

hogy’ járjunk túl a sors eszén,

mint, ahogy te világ szeszén!”

Nem is mondok mást, csak annyit:

hogy Juliskát és a Jancsit

kivisszük az erdőmélyre,

annak is a közepére,

egy szál ingben és szandálban

ott lesz részük szebb halálban.

Voltaképpen az is lehet,

hogy túlélnek egy-két telet.”

„Nem tehetjük, hites párom,

nem kell béke ilyen áron,

nem ússzuk meg úgysem élve,

ne játsszunk a sors kezére!

Jobbat viszont én sem tudok,

és ez egyszer nem hazudok.”

„Ugye látod, én megmondtam,

nem tudhatod nálam jobban,

az ötletem szinte csodás,

s neked nem megy, csak a lopás!

Én már mindent elterveztem,

átment minden AI teszten.”

Hallotta ezt a két gyerek,

s tudták, hogy ez így nem kerek,

nem is bírtak elaludni,

sejtették, mit nem jó tudni.

Julcsi menten összeomlott,

Jancsi kedve is megromlott,

de azért csak nekikezdett,

és reményből egy gerezdet

letört drága Juliskának:

„Nincs még vége a világnak,

ne félj, drága kistestvérem,

Isten veled, s Isten vélem!”

Egész éjjel nem aludtak

(nem akartak, s nem is tudtak),

majd hajnalban így szólt anyjuk:

„A házat most el kell hagyjuk,

kimegyünk mind az erdőre,

szert tenni friss betevőre.”

Kaptak két-két kenyérvéget,

túlélési esély végett,

viszont Jancsi az út során

elmorzsolta annak okán,

hogy majd másnap azok mentén,

visszajutnak pikk-pakk pengén.

Egyszer aztán estefele,

mikor a Hold éppen kele,

s fényben úsztak a faágak,

nagy hirtelen pont megálltak:

„Itt várjatok, míg fát szedünk,

néhány óra, s itt is leszünk!”

Bizony, tudta Jancsi s Julcsi,

hogy ez pusztán süket dumcsi,

nem kell hinni szónak, szemnek:

apjuk, anyjuk nem fát szednek.

Nem jönnek ők vissza többet,

nem kell nekik e két többlet.

El is tűntek egy perc alatt,

a testvérpár hoppon maradt,

s egy darabka kenyérvéggel

várt reájuk sötét éjjel.

Testben, fejben kimerültek,

és egy meglett kőre dűltek.

Jancsi kedve tovább romlott,

mert egyre csak arra gondolt:

van egy kunyhó az erdőben,

s láttak is ott (átmenőben)

egyesek egy furcsa ormányt,

és mögötte rút boszorkányt.

Meg aztán még az is járta:

a vén banya minden vágya

aprónépet tőrbe csalni,

meghizlaljon és felfalni.

Azt mondják, a közelmúltban 

el is tűntek több, mint húszan.

Jancsi kérdi Juliskától:

„Félsz-e a rút boszorkától?”

„Félek, Jancsi, félek bizony,

bár ez inkább banya-iszony.”

„Semmi pánik, csak pár óra,

s hazavezet a sok morzsa.”

Ahogy Jancsi ezt kimondta,

elaludtak azon nyomba’,

madárszóra keltek csupán

néhány perccel fél hat után.

„Gyere, Julcsi, szedjünk morzsát,

hozzuk helyre egymás sorsát!”

Tértek jobbra, keltek balra,

tört kenyérnek híre-hamva,

mert a Jancsi ferde szeme,

(nem tudom, hogy emlékszel-e?)

hiába is nézett jobbra,

balra vetült mind a morzsa.

Minden léptük fals volt, meddő,

s egyre sűrűbb lett az erdő,

reményük meg szertefoszló,

s hogyha nem száll fehér holló

Jancsi okos kis fejére,

itt lenne a mese vége.

De rászállott, aztán tova

(van ötleted, vajon hova?),

Jancsi s Julcsi meg követte,

nekik mindegy volt, hogy merre,

mert addigra korgó gyomruk

akkora lett, mint egy gomblyuk.

Ahogy mentek lomhán, lassan

(akarod, hogy megmutassam?),

megláttak egy kicsi házat,

gyújtva bennük fincsi lázat,

mert bizony az nem volt semmi,

meg lehetett könnyen enni:

Friss kenyérből volt a fala,

táblacsoki az ajtaja,

a kémények mind nyalókák,

és rolettik a csatornák,

a teteje fonott kalács,

az ablakon cukor a rács.

„Együnk gyorsan” – szólt a fiú,

Julcsi, ne légy megint hiú!”

Nekiláttak, törték, tépték,

nincsen hozzá kellő mérték,

nagy elánnal faltak mindent,

a sok forgács csak úgy libbent.

Amíg nagyban falatoztak,

a banyára majd frászt hoztak:

„Mitől ropog így a házam,

kirándulók jönnek százan!?”

„Madárkától, égi lénytől,

a természet lágy szelétől.”

Azok kintről így feleltek,

és nyugodtan tovább ettek.

Majd az ajtó – hopp! – kitárult,

és egy anyó rajt’ kibámult.

„Mi járatban errefelé,

hogy kerültök házam elé?

Gyertek beljebb, van itt minden

földi jóság, és pediglen:

dió, csoki, palacsinta,

és cukorka galacsinba,

egyetek csak két pofára,

süti is lesz nemsokára.”

Aztán hajlott öreg karja,

és a Jancsit úgy elkapta,

hogy az szinte kővé dermedt,

és eldobta, amit szerzett,

úgy lefagyott, mint egy laptop,

nem tervezett ily’ kalandot.

A boszorkány, mit sem várva,

a fiúcskát úgy bezárta

egy ketrecbe, hogy a szegény,

azt sem tudta, lány vagy legény.

Juliskának parancsolta,

hozzon vizet egy lavórba.

Jancsit tömte eledellel

és jó zsíros kecsketejjel,

hízzon egyre, nőjön másra,

hadd süthesse vacsorára.

A leánynak alig adott

egy-két kósza kis falatot.

De Jancsinknak esze éles,

ne legyünk mi benne kétes:

banya mikor kezét kérte,

csirkecsontot nyújtott félve,

az meg morgott, mint egy kutya:

„Mért nem hízik ez a pulya!”

Teltek napok, múltak hetek,

a banyának elege lett,

Jancsi csak egy grammot hízott,

így ő tovább már nem bízott

a fiúban, sem magában,

eszi inkább így, soványan.

„Juli, vizet, de szaporán,

nem baj, hogy még mindig sovány!

Holnap reggel majd kiveszem,

jól megsütöm és megeszem.”

Juliska meg szólni sem mert,

telesírt egy egész tengert.

„Ne siránkozz, lesz kenyér is,

s ne felejtsük, kell egy kés is,

a kemence máris lobog,

nézd meg, van-e vele dolog!”

S taszította Julcsi testét:

„Ha nem mégy te, löklek, tessék.”

„Nem tudom, hogy mit kell tennem,

nincsen erre nekem eszem.”

Eredj onnan buta liba

(ebből lett ám a galiba),

én magam is beleférek,

megmutatom, lusta lélek!”

Mászott is a kemencébe

(de mint tudjuk, végzetére),

rálépett egy csepp olajra,

Juliska meg lökött rajta,

így a banya tűzbe esett

(ez sem ritka mese eset).

Rázárta az ajtót Julcsi

(így a mese már nem uncsi),

s elégett a rút boszorka

keze, lába, meg az orra,

nem maradt csak por utána,

az került a hamutálba.

A lány futott Jancsit mentve,

s azon nyomban kiengedte,

majd a hamut együtt, ketten

szerteszórták önfeledten,

s ahogy ürült ki a lavór,

a fák közül, s avar alól

sereg lurkó pattant elő

volt ott rongyos, s előkelő.

A boszorkány gonosz átka

mindegyiket hibernálta

hosszú évek sora alatt,

kész csoda, hogy mind megmaradt.

De ez még csak fokozódott,

mert a hamu fodrozódott,

s minden pernye drágakő lett

(ez volt most a legjobb ötlet),

felkapkodták egytől egyig,

vasárnaptól egész keddig.

Így indultak hazafele,

holló repült (most fekete)

előttük az úton végig,

és tudjátok, mi történik?

Épen, egyben hazaértek,

és szüleik pont még éltek.

Belakták a nagyi házát,

és az ősi nagy-nagy vázát

megtöltötték drágakővel,

s nem dacolva az idővel,

úgy éltek, mint hal a vízben,

s visszatérnek harmadízben.

SZERETLEK, HIÁNYZOL

Szeretlek, hiányzol,

belém bújsz, kimászol;

átjársz, mint szellemek

porlepte termeket.

A szemed megigéz,

szívembe belenéz;

s hol zölden, hol kéken

bolyongok tükrében.

Kezedet megfogva,

minden mást eldobva

mosolygok, s rám nevetsz;

úgy vágytam, s lám szeretsz.

Ölellek, csókollak,

bókokkal locsollak;

virág vagy kertemben,

te nyílsz a legszebben.

Kapu vagy énhozzám,

bemegyek, nézz most rám;

s én vagyok a tiéd,

így leszek, aki véd.

KIÁLTANI LENNE KEDVEM

Én mindeddig elképzelni sem tudtam,

hogy így fogok valaha szeretni,

legfeljebb néha magamnak hazudtam

titokban, hogy ne tudja meg senki.

Most viszont kiáltani lenne kedvem,

hiszen csontomig hatol, s nem ereszt.

úgy ejt rabul, hogy szabadít is egyben,

miként Krisztusunk hátán a kereszt.

A ragyogó ég és a szürke föld

mindketten azon kacagnak, nevetnek,

hogy minden kis rést kéretlen betölt

zsúfolt fejemben dallama nevednek,

s mint a költő, ki csak hitelre költ,

remegő szívvel suttogom: szeretlek.

KERESTELEK ÉN

Kerestelek én

máshol, másban, míg karod-

ban rád találtam.

KERESTELEK

Kerestelek a mélyülő mocsárban,

a magányos és szürke szobámban,

az ablakon át falra feslő fényben,

és a halkan sustorgó sötétben.

Kerestelek a jeltelen jövőben,

s a húsz éve félrerúgott kőben,

majd bőségben és hínáros hiányban

kapkodtam utánad, majd kivártam.

Kerestelek még szikkadt, forró földben,

térdig érő, hideg hőmezőkben,

a pirosban, a kékben és a zöldben…

Kerestelek bús, derengő dalokban,

mígnem kimerülve, zaklatottan

megsemmisültem ölelő karodban.

SZOROS A KAPU

Szoros a kapu.

Belül tágasabb, de a

kereszt nem ereszt.

Romeo és Júlia

SZEMÉLYEK

ESCALUS, Verona hercege PÁRIS, ifjú gróf, a herceg rokona

MONTAGUE és CAPULET, a két egymással vetélkedő család feje ÖREG CAPULET, Capulet nagybátyja

ROMEO, Montague fia

MERCUTIO, a herceg rokona, Romeo barátja BENVOLIO, Montague unokaöccse, Romeo barátja TYBALT, Capuletné unokaöccse

LŐRINC és JÁNOS, ferencrendi szerzetesek BALTAZÁR, Romeo szolgája

PÉTER, Júlia dajkájának szolgája

SÁMSON és GERGELY, szolgák Capuletéknél ÁBRAHÁM, szolga Montague-éknál PATIKÁRIUS

MUZSIKUSOK PÁRIS APRÓDJA MÁSIK APRÓD MONTAGUE-NÉ CAPULETNÉ

JÚLIA, Capuleték leánya JÚLIA DAJKÁJA

Polgárok, szolgák, rokonok

Szín: Verona, az ötödik felvonásban Mantova

PROLÓGUS

Rögös utunk szép Veronába vezet, hol két család haragba feledkezett. Vak gyűlölettől vezérelve éltek, és vérrel írtak szomorú emléket.

Két baljós ifjút szültek a világra, kik szívből szerettek, de mindhiába: a viszály ugyan a föld alá került,

de az ő életük előbb szenderült. Szerelmük súlya vitte őket sírba, szüleik sorsát végleg újraírva.

Úgy lett közöttük ismét szent a béke, hogy ráfolyott a két szerelmes vére. Mi nem kerek e kétórás darabban,

néző, kerekítsd, te segíts majd abban!

Romeo és Júlia

1. felvonás

1. szín

Tér Veronában.

Sámson és Gergely, a Capulet ház fegyveresei jönnek

Sámson

Csak jönne erre egy Montague, emberemre mondom lesz tanú, ki egy vággyal szemléli velem, amint a lelkét kilehelem.

Gergely

Lennék én szívesen cinkosod, bár egyelőre még nincs okod se falra, se kardélre hányni, tán nyomja gyomrod a szalámi!?

Sámson

Hogyne lenne száz nyomós okom, vesszen minden Montague, s rokon, pokolba velük szépen sorban, nem voltam még soha szebb torban.

Gergely

Asszonnyal sem bírnál, barátom, gyenge vagy, mint levél faágon, nehogy majd a te fejed bánja, porba hullhat vele a vágya.

Sámson

Helytállok én, bízzad csak ide, nem hiszek én kutyák kölykibe’, csak kerüljön elém bármelyik, kriptánkat bővítjük száz helyig. Gergely

Most légy erős legény, Sámson, ott jön két szamár cseléd lábon, zsibvásár lesz tüstént a bazár, érkezik Ábrahám, s Baltazár!

Jön Ábrahám és Baltazár

Sámson

Fügét mutatok, ez a vértem,

hadd érje őket gúnyos szégyen, te vicsoríts rájuk, Gergelyem,

rántsanak ők kardot, engedem!

Ábrahám

Ha bemutatsz, hát ne légy szerény, úgysem leszel még kemény legény! Uratok nem különb, mint mienk,

se nem szolgája, ha így kileng.

Jön Benvolio

Sámson

Szolgatársam, különb az, bizony, ettől vérzik az ősi viszony!

Rántsd ki a kardod, ha férfi vagy, nem kell hozzá, csak némi agy!

Vívnak

Benvolio

Bolondok vagytok mindahányan, a földre loccsan mind a nyálam! Megvesztetek ti egytől egyig!?

Kardotok tűnjön el hüvelyig! (Leüti kardjukat)

Jön Tybalt

Tybalt

Karddal támadsz a szolganépre? Nézz hátra, számíts férfi kézre! Velem vívj meg, ha balga élted kockára tennéd és nem félted!

Benvolio

Vak lennél talán, hogy nem látod:

halál helyett békét kiáltok.

Tybalt

A kezedben a kivont szablya éppenséggel nem ezt mutatja. Vesszen béke, s minden Montague, legyen ma vendéged pont a bú!

Jön Capulet reggeli köpenyében, s vele Capuletné

Capulet

Mi ez a lárma? Add a kardom,

egy Montague-nak nincsen pardon!

Capuletné

Mankónak jó lesz, ne hadonássz, többet érne egy gondos fohász!

Jön Montague és Montague-né

Montague

Neked most annyi, te Capulet!

Montague-né

Nem ér többet, mint egy amulett!

Escalus herceg kíséretével jön

Herceg

Emberek vagytok, vagy állatok? Teljesen elmentek nálatok!?

Kardélre hányt szikrázó szavak egy várost is lángra gyújtanak! Vérrel oltani harag tüzét,

és szívni annak kormos bűzét!? Sokadszor szítjátok a viszályt, s játszotok igazságos királyt, de ha újra egymásnak estek,

menten siralmas jövőt festek! Ám legyen, ma még elmehettek, de ha ismét hősködni mertek, fogadom, szigorún ítélek:

hős fejek hullanak elétek! Capulet, azonnal jöjj velem, Montague, később jelents nekem! Montague, s Capulet legények

majd akkor legyetek kemények! A törvény és a rend én vagyok, tehát, aki ma még nem halott, tanács elé kell majd állnia,

aki itt marad, halál fia!

Mind el, kivéve Montague-t, Montague-nét és Benvoliót

Montague

Ki nem bírt már megint magával, s dacolt az ellenség hadával?

Benvolio

Jöttöm előtt egymásnak estek, villám gyorsan okot kerestek, cseléd vágta ellen cselédet, Isten tudja, mit is reméltek.

Közibük álltam, ahogy tudtam, vigyázva bár, de kardot húztam, s ekkor jelent meg a bősz Tybalt, kiből a jómodor már kihalt.

Durva szitkok közt támadt nekem, sebet nem ejtett, csak lelkemen.

Erre mások is harcra keltek,

s vívtak, míg meg nem jött a herceg.

Montague-né

Tudod-e, Romeo hol lehet?

Még jó, hogy nem előbb érkezett!

Benvolio

Még napkelte előtt láttam őt, bolyongva ment önmaga előtt.

Sejtettem, hogy magányra vágyik, nem is követtem túl sokáig.

Montague

Többen is látták már így szegényt, mellőzve társat és jó reményt.

Sóhaja borít fénylő eget, szobája is besötétedett.

Baj lesz ebből, ha így megy tovább, s tétlen nézzük e búnak fokát.

Bölcs tanács tán segíthet rajra, megfogadná, ő olyan fajta.

Benvolio

Vajh, mitől lehet ily szomorú, kérdezted-e, öreg Montague? Montague

Próbáltam sokszor, és mások is, de bármilyen mélyre ások is,

ő csak hallgat, nem beszél róla, óh, bárcsak egyszer is szólna,

s tudnám, mi rágja szívét, lelkét, gyorsan ható gyógyírt keresnék!

Jön Romeo

Benvolio

Látom, jön, hagyjatok magunkra, kivallatom én, becs’ szavamra!

Montague

Legyen úgy, szívemből kívánom, indulunk tüstént, én és a párom.

Benvolio

Szép jó reggelt, drága barátom!

Romeo

Én inkább hosszúnak találom.

Benvolio

Bús nap mindig hosszúra nyúlik.

Romeo

Szomjazok, de nincs út a kútig.

Benvolio

Szerelem bánt, vagy a hiánya?

Rómeo

Szeretek én, de mindhiába.

Benvolio

Fránya angyalarcú Ámor, minden szívet orvul kirámol! Rómeo

Szemét hiába is takarja, bevonja azt, aki akarja. De mi volt ez a csetepaté?

Lármája, mint egy fenevadé!

Ne mondd… A szilaj szerelem űz, szépsége csontig perzselő tűz.

Fűti éjszakám, s nem alhatom, vak sötét borítja nappalom.

Börtönbe sodor e bűvölet,

a szív szívet, a bűn bűnt követ. Fekete lyuk, emésztő öröm… Azt is szeretem, hogy gyűlölöm.

Nem is nevetsz, inkább könnyezel?

Benvolio

Lelked sebét hűti könny, ezer.

Romeo

Mily kedves, hogy kíséred sorsom, még ha osztom, azzal is szorzom. súlya, mint ólomtömb oly nehéz, amit a könnyed tovább tetéz.

Megyek is tovább, hagyj magamra, csak kínlódnék veled maradva.

Benvolio

Hadd menjek veled, kérve kérlek, ha kell, ha nem én féltve féltlek. Romeo

Nekem végem, ez nem vélemény, ne kérdezd, mi bánt, kiféle lény! Benvolio

Ne rejtsd magadba, mondd, kit szeretsz!

Romeo

Te most még az vagy, aki lehetsz…

Benvolio

Ne húzz tovább, vallj színt énnekem!

Romeo

Én gyónjak, hisz már nincs életem… Enélkül is van gondom nehány,

de üsse kő, megmondom: leány.

Benvolio

Nahát, fogadni mertem volna!

Romeo

Talált, s ő a legszebb a sorba’!

Benvolio

A szépet könnyű eltalálni,

Csak magad’ kell feltalálni!

Romeo

Na, ne mondd, mert ez már nem igaz: Ámor bármily eréllyel nyilaz,

ő a záport sértetlen állja, védi őt szűzi tisztasága. Hiába bókok és szép szavak,

s bűvölik szemeim, mint a nap.

A gazdagsága határtalan

szent szüzeket szédítő arany… Szépsége kincs, s a legszebb erény, bár haszna nincs, így nekem szegény. Benvolio

Gondolod, örökre szűz marad?

Romeo

Fukarabb ő, mint hogy osztogat. Fenségét oly szigorral őrzi, hogy esélye sincs betetőzni.

S ha ily bájos, szűzi és tiszta, mért én kapom a kárát vissza? Fogadalma jelenti végem,

Látod, most már nincs miért élnem.

Benvolio

Felejtsd el gyorsan, és lépj tovább!

Romeo

Sosem voltam ennél mostohább!

Benvolio

Ne hunyd be szemed, ez nem teher! Van szép lány bőven!

Romeo                         Tudom, ezer…

Mind az ő szépségét mintázza, más hölgyek arca csak ábrázat, az övé színtiszta káprázat.

Hiába láttam, most vak szemem siratja elvesztett édenem.

A legszebb lány is csak arra jó, hogy lássam: nincs hozzá fogható. Viszlát, barátom, s jó tanácsok!

Benvolio

Szerzek jobbat, hiszed, ha látod!

Mindketten el

Romeo és Júlia

1. felvonás
2. szín

Utca. Jön Capulet, Paris és egy szolga

Capulet

Az ítélet nemcsak rám vonatkozik, hisz Montague is ugyanúgy tartozik. A béke holtunkig velünk maradhat,

Paris

a tisztelet tán győzelmet arathat. Kár, hogy a gyűlölet eddig áztatott,

de mondd, kérdésemre van-e válaszod!

Capulet

Már mondtam, s nem tudok többet mondani, lányom csak most kezdett szárnyat bontani. Neki két lábon sem könnyű a földön, nemhogy gyenge szárnyakkal égre törjön.

Hadd serdüljön még néhány szende évet, alig töltötte be a tizennégyet.

Paris

Más virág ilyenkor csokorba szedve…

Capulet

Korán hervad, kit a vágy korán szed le. Minden reményemet elnyelte a föld, alatta van, mit Júlia örökölt.

De nem bánom, ha tudod, hódítsd meg őt, ő dönt, ne én legyek, ki kurtít jövőt.

Ha neked önszántából mond majd igent,

tudd, lánykérésből nem lesz több napirend. Ma bált rendezünk ősi szokás szerint,

sok jó barát, s rokon lesz ott megint. Izgatott vagyok, mint a kiderült ég, de legjobban teneked örülnék.

Házunkban sok szép lány majd úgy ragyog, amint az égen csillogó csillagok.

S ahogy tél után a tavasz feléled, a te lelked is majd bizton felérez,

látva, hogy ifjú lányok bája rebben és villámokat szór a táncteremben.

Jöjj el hát, vágyad szemével nézz körül és válaszd ki azt, kinek szíved örül!

Szépségek hemzsegnek este a bálon, közülük csupán csak egy az én leányom.

Most jöjj velem! Szolga, te meg szedd magad, szerte a városban tüstént hírül add mindenkinek, ki rajt van e papíron,

hogy még ma este vendégségbe hívom!

Capulet és Paris el

Szolga

Látom én, hogy ez szépen meg van írva, hisz’ írástudó vetette papírra.

Ez szerintem másnak lenne dolga, csak sorok közt olvas, aki szolga. Egyedül bizony én ki nem találom, kinek kellene ott lenni a bálon.

Bárcsak szembe jönne valaki velem,

kinek révén e titkot megismerem. Oh, épp erre jönnek azok ott ketten!

Jön Benvolio és Romeo

Benvolio

Az új tüzek feledtetik a régit,

az újabb kín a régin mindig szépít. Bármerre táncoltál, végy másik irányt, vérző sebed gyógyítsd azzal, ami bánt. Új méreggel töltsd tele kies szíved,

felülfertőzi azt, ha te is hiszed.

Romeo

Már csak az útilapu kellene rája.

Benvolio

Az meg mire?

Romeo              Törött baráti lábra.

Benvolio

Ugyan, Romeo! Ne bolondozz velem!

Romeo

Én mindezt bilincselt bolondként teszem.

Mint az őrült, aki börtönbe zárva barátok között is elhagyott, árva. Szolga

Alás szolgája, segítsenek kérem! Kezemben e szöveg, sehogy sem értem. Romeo

Átkokkal teleírták a sorsomat, még elolvasni is merész gondolat. Szolga

Az bizony könyv nélkül sem olyan nagy szám, de ezt, ha tudnám, magam elolvasnám.

Romeo

A nyelvet és a betűt, ha ismerem…

Szolga

No, jól van, jó uram, én elengedem…

Romeo

Várj csak, add ide, elolvasom, figyelj:

„Signor Martino lányaival, s a nej, Anselmo gróf és szépséges húgai, az özvegy Vitrovioné is, aki…,

a húgaival Signor Placentino, Mercutio és a bátyja, Valentino, Capulet bátyám, lányai, és társa, Livia, s unokahúgom Rozácska. Signor Valentino, s unokaöccse,

Tybalt, Lucio, s Heléna is közte…”

Szolga

Gyerünk, Uraim, nyomás!

Romeo                                Ugyan hova?

Szolga

Hát a mi házunkba, ott lesz vacsora.

Romeo

Ki háza a te házad?

Szolga                      A gazdámé.

Romeo

Ezzel kellett volna kezdenem, ki az?

Szolga

Ha nem kérdenéd is mondanám, igaz: Capulet úr ő, a dúsgazdag gazda,

csak Montague-k miatt hajlik panaszra, ha maguk nem azok, jöjjenek bátran, igyanak egy-két kupa bort a bálban!

De most megyek, Isten áldja kendteket! (El)

Benvolio

A Capulet ház szokásos ünnepén, Rozália is ott lesz, mint tünde lény Verona ragyogó kincsei között.

Gyere, nézzük meg őket, legyen közöd más szép arcú lányok szűzi szívéhez, mielőtt a tiéd végleg kivérez.

Romeo

Ily bűnt, ha egyszer mégis elkövetnék, könnyem cseppenként marja ki a lelkét két szememnek, s gyújtsa őket lángra, vagy fojtsa meg a könnyek óceánja.

Szebbet nála az örök nap se lelne bárhol kutatna, bárhol is keresne.

Benvolio

Nincs szebb, ha nem áll mellette senki más, s így a mérleg felé billen, nem vitás.

Ne félj összemérni szépségét mással, más is lehet rád ugyanoly’ hatással. Nézz szét a bálban és bizton megleled azt a hölgyet, ki örökre megszeret.

Romeo

Rendben, elmegyek! De csak azért teszem, hogy rajt’ csüngjön ott is mind a két szemem.

Mindketten el

Romeo és Júlia

1. felvonás

• szín

Szoba Capuleték házában. Jön Capuletné és a dajka

Capuletné

Hol van ez a lány, hívjad tüstént!

Dajka

Hívom máris vészjelző füstként. (Ez úgy igaz, mint hogy tévesen szűz voltam tizenkét évesen.) Merre vagy, mondd, drága Júlia? E percnek lassan kell múlnia!

Júlia jön

Júlia

Ki hív, ki keres?

Dajka                  Édesanyád.

Júlia

Messziről hallom érdes szavát…

Capuletné

Gyere, lányom, hallgasd meg szavam, dajkádnak úgyis jobb dolga van.

Diszkrét, mit mondani szeretnék… Inkább maradj, Dajka, ne menj még! Jobb, ha együtt telnek e percek,

hisz tudod, hogy ő már nem gyermek.

Dajka

Percre pontosan tudom korát.

Capuletné

Hány év alatt is nyúlt ekkorát?

Még tizennégynek sem mondhatom.

Dajka

Tizennégy fogamra fogadom… Abból is mára csak négy maradt. Szent Péterig hányat kél a nap? Capuletné

Tán tízet, itt lesz nem sokára.

Dajka

Mindegy, épp aznap jött világra Zsuzsókám is, viruló lelkem pont annyi lenne a hetekben.

Szó nélkül elvitte az Isten, Tizenegy éve már, hogy nincsen: rengett a föld akkor délelőtt,

s pont akkor választottam el őt. Fehér ürmöt kentem mellemre, dühöt hozva drága szentemre. Galambdúcok alatt a kertben Zsuzsóka szendergett ölemben, aztán a dúc egyszer csak reccsent, s szaladtam, mint tolvaj, ki elcsent valamit, s rohan tetten érve… Pontosan már tizenegy éve.

Akkor már járt is, sőt – esküszöm –

nem volt nála, s nem is lesz különb… Előtte nap esett ő hasra,

s uram rohant, hogy helyét kutassa. Ne sírj, drágám, hogy orra estél, esel még nagyobbat is ennél.

Erre csak biccentett fejével, tán tudta, sorsa már nem ével. Capuletné

Elég dajka, maradj magadnak.

Dajka

De hát az emlékek nem hagynak. Most is látom a púpot fején, néhol a bőr nem maradt helyén. Szája görbült, ömlött a könnye, jó uram zsákként vette ölbe.

„Orra buktál, mint, aki legel? Hátast is dobsz, ha nagyobb leszel! Nem igaz, Julkó, kicsi szívem.”

Az meg halkan búgta: „Igen, igen.”

Júlia

Hallgass, kérve kérlek, jó dadus!

Dajka

Csitulj szám, nehogy karóra fuss! Sohasem szoptattam szebb babát, csak érjem meg frigyed hajnalát! Nincs más vágyam…

Capuletné                                

Beszéljünk róla: Júlia, kincsem, szíved mit szól ma, házasság fordult-e fejedben?

Júlia

Erről még álmodni sem mertem.

Capuletné

A te korodban gondolni kell erre, sok jó hírű hölgy van Verona-szerte, ki büszke anya, nálad ifjabb korban, ennyi idősen én is anyád voltam.

De nem kertelek, mondom máris: megkérte kezedet a délceg Paris. Dajka

Az ám a férfi, mindet lepipálja.

Capuletné

Egész Veronában nem akad párja. Tudnád-e szeretni, kicsiny virágom? Nézd meg magadnak ma este a bálon, s olvasd ki belőle, mit rejthet néked, van-e hely szívedben buzgó szívének? Minden vonását jegyezd fel magadnak, kezed nyomán betelt lapok maradnak. S ha bármi rejtélyen fennakad szemed,

az ő szemében kell, hogy azt észrevedd. Szerelmes könyv ő, amely még kötetlen, veled lenne még szebb örök kötetben.

A tenger is óvja a finom halat, finom léleknek jár a szép alak. Arany kapoccsal, és arany pecséttel illeszkedjen össze a szép a széppel. Így lesz általad ő kiválóbb ember,

s te is csak több egy végső szerelemmel.

Dajka

Kevesebb nem is lenne tőle senki, egy jó férj nem fog belőle kivenni. Capuletné
Mondd lányom, van-e rá mód, hogy megszeresd?

Júlia

Meglátom, de még nem kell, hogy falra fesd. Úgy vetem rá kíváncsi tekintetem,

mint ahogy te is megengeded nekem.

Egy szolga jön

Szolga

Úrnőm, a gyertyák már félig leégtek, tűkön ülnek mind a nemes vendégek, égen és földön keresik a gazdát, csúnyán szidják a séf helyett a dajkát, a feje tetejére állt a házunk,

jöjjön, asszonyom, most ne itt vitázzunk!

Capuletné

menjünk, gyere leányom, a gróf már vár,

Dajka

Óh, még szerencse, hogy nem az oltárnál!

Romeo és Júlia

1. felvonás

• szín

Utca.

Romeo, Mercutio, Benvolio, álarcosok, fáklyások stb. jönnek

Romeo

Ki legyen az, aki előresiet?

Vagy nem szólunk egy szót se senkinek?

Benvolio

Már nem divat az e fajta illem,

jobb, ha tudják, semmi bűnöd nincsen.

Ámor szemét kendővel takarni

olyan, mint vakon gyümölcsbe harapni. Bemagolt szöveg sosem lesz szabad, mert csak a súgó szava után szalad.

Gyerünk befelé! Ahogy esik, úgy puffan, csorba nem eshet makulátlan múltunkban. Romeo

Lángoló fáklyát adjatok nekem, hadd ragyogjon sötét kedvemen! Ropja az, akinek gondja nincsen, csak nehogy közben reám tekintsen! Mercutio

Nem, Romeo, ma éjjel neked is táncolnod kell, meglátod, lábaddal majd a gondod is szökell. Romeo

A ti léptetek könnyű, mint a toll, én moccanni sem tudok a bánattól.

Mercutio

Aki szerelmes, száll, mint a madár, nem csak néz, mint Bálámra a szamár. Romeo

Mázsás kínnal vert meg engem Ámor, földre szegez, kirabol, kirámol.

Szerelmem szárnya csak úgy repít magasra, mint ahogy a kölyök róka tapad a sasra.

Mercutio

Támassz vissza, szállj szembe bátran, legyőzhető ő, mert nem hibátlan.

Romeo

Még hogy van szer a szerelem ellen? Hallgasd, hogy dobog és zihál a mellem! Mercutio

Ne hagyd magad, perelj a váddal, riaszd el magadtól szíved zajával! Gyerünk srácok, adjatok egy maszkot, egy jóképűt, például azt ott!

(Rámutat egyre, s felteszi)

Most, hogy ezt így randa fejemre tettem, a bálban, ha pirulnék, piruljon helyettem. Benvolio

Miután a kapuról ledobják a láncot, a parkettre sietünk, s ropjuk a táncot. Romeo

Fáklyát kezembe, tartom én a gyertyát, ne én legyek, kit Ámor nyila vert át.

A régi mondást kínálom én tálcán: ki asszisztál, nem veszít a játszmán.

Mercutio

A szerelem a vermek legsötétebb verme, de kihúzunk téged, ha fülig vagy is benne.

De mozgás, mert kezemben a fáklya kevés idő múlva, már a hajnalt látja! Romeo

Ez csak terelés és bolond beszéd.

Mercutio

Csak azt mondom, hogy oly hiába ég. Bolond beszédet is le lehet fölözni, mégsem kell hozzá bölcset kölcsönözni. Romeo

Velős szóval sem tudsz kifogni rajtam, semmi sem segít ilyen súlyos bajban. Mercutio

Tán csak képzelőbimbóid rezegnek,

ne higgy szívednek, csupán a szemednek!

Romeo

Tudod, álmot láttam, kedves barátom.

Mercutio

És te tudod-e, hogy csal minden álom?

Romeo

Csupán ágyba csal, és odabilincsel, nincs ebben semmi csoda és semmi csel. Mercutio

Szóval, te csak Mab királynőnek hiszel? Nálad járt éjjel, s azóta hisztizel!?

Oly kicsiny, mint gyűrűben a drágakő, s hintajának gördülékeny lába nő.

A parányi fogat az éj peremén

orrodon bekúszik, mint friss televény, kereke küllői póklábként járnak,

s ernyőt tartanak gyenge szöcskeszárnyak. A hámot finom pókfonalak tartják,

a gyeplőt izzó holdsugarak adják, tücsöklábon fésült hajszál az ostor, kocsisként zakóban egy szúnyog posztol, apró, mint jó barátok közt a titok,

vagy, mint nemes körme alatt a piszok. A hintó maga kirágott mogyoró, mókus foga alatt olajos-ropogó.

Ezzel hajt át a szerelmesek agyán a tündér Istennő minden éjszakán: a szolga térdén bókolást igézve, ügyvéd kezébe illetéket téve, lányok ajkára édes csókot dobva, a fertőzést ily csalfán csomagolva,

majd áthajt hízelgő udvaronc orrán, ki egyből ritka rendjelet szagolván szalad a királyhoz térdre esve,

ki rá se tekint, csupán a nemesre, aztán a káplán orrlyukába piszkál,

zsíros papsághoz ily’ módon asszisztál. Vitéz nyakára is felhág, s tanácsol,

ki tüstént álmodik győztes csatákról. A lovak sörényét Mab fonja össze,

a te hajadba is gubancot kötve,

te viszont széjjel ne merjed bogozni, mert az csak az átkát fogja fokozni. Szendergő lánynak lidércként ad leckét,

hogy kinek tetszik, reggel jobban tetsszék, derék menyecske így válik belőle.

Ő az, ki…

Romeo     Csitt, Mercutio, előre

tudtam, mindez csak lózung, mindez semmi.

Mercutio

Nem is mondtam, hogy komolyan kell venni. Szertelen elmék hozták a világra,

s lett a képzelet egynyári virága.

Oly könnyű, mint a füstben szálló pernye és szélként járkál idegen helyekre.

Elsőként útja a fagyos északra téved,

s hogy ki ne hűljön, szalad máris délnek.

Benvolio

Hallgass, Mercutio, tovább kell lépni, már áll a bál, és mi el fogunk késni! Romeo

Félek, hogy nem, és túl korán érkezek, s a jövő, mit a csillagok rejtenek,

azt súgja, hogy ez a fényes, táncos est rút sorsomra végleg sötét árnyat fest, és az örvényben már fél lábbal állva gyűlölt életem készülhet halálra.

De nem bánom, ha kormányon a jobbja, vezesse gályám tajtékzó habokra!

Mind el

Romeo és Júlia

1. felvonás

• szín

Csarnok a Capulet házban.

Zenészek várakoznak, szolgák jönnek

Első szolga

Jöhetne már Degesz is, hogy segítsen, ne csak tétlen egyen-igyon a priccsen. Második szolga

Alig akad, aki tudja a dolgát,

mosdatlan mindegyik, milyen piszokság!

Első szolga

Padot és széket tegyetek helyére, én is bírnám ezt a napot henyélve! A marcipánból nekem is hagyjatok, de kicsit a kapusnak is adjatok,

hogy a Zsuzsit meg a Nellit eressze, szükségem van Tónira és Degeszre! Harmadik és negyedik szolga

Itt is vagyunk, mondd csak, mi a feladat!

Első szolga

Ha így késünk, a sok vendég kiakad!

Harmadik szolga

Egyik lábam itt, a másik ott siet.

Második szolga

Kitartás, juss is lesz mindenkinek!

Mind el. Capulet, Capuletné, Júlia, Tybalt, családtagok, álarcosok jönnek

Capulet

Bátran, urak, itt a parkett, s jó nehány táncos lábú hajadon és jó leány!

Ugye, lányok, ki adna ma kosarat? Finnyáskodni maszkabálban nem szabad! Csinos maszkkal az arcomon hajdanán én is csüngtem a szép hölgyek ajakán.

Régen volt már, igaz sem volt fele sem, ropjátok csak, közben én majd meglesem!

Zene zendül, táncolnak

Több fényt kérek, asztalokat a falhoz! Le a fűtést, a túl meleg csak bajt hoz! Gyere csak, ülj le mellém, öreg rokon, óvatosan, a kezed is megfogom!

Mikor is volt, biztos, nem mostanában, hogy mi is roptuk reggelig a bálban?

Öreg Capulet

Annak már vagy harminc éve is van talán.

Capulet

Annyi azért nincs szerintem, jó apám. Lucentino menyegzőjén pünkösdkor…

Maholnap huszonöt éve… Trükkös kor…

Öreg Capulet

Régebben volt, a fia harminc majdnem.

Capulet

Még két éve sincs, hogy nagykorú, vagy nem?

Romeo

Ki ékeskedik ott lovagja karján?

Szolga

Nem tudom, s nem látom, a szemem halvány.

Romeo

A tűző nap mellette sápadt holdfény,

a szeme kékje, mint a tenger, oly mély. Az arca, mint a drágakő a gyűrűn,

szeplői, mint apró lyukak a gyűszűn. Kiválik, mint halandók közt a tündér,

el sem hiszem, hogy ő most közöttünk él. Hozzá kúszok, ha vége lesz a táncnak,

és véget vetek szívemben a vágynak, már nem hiszem, hogy valaha szerettem: a szépek szépe örök rabja lettem.

Tybalt

Montaguet hallok? Oly ismerős e hang! Ide a tőrőröm, szóljon a harang!

Álarcban férkőzik titokban közénk, hogy holmi csellel kerekedjen fölénk! Az őseim nevére megesküszöm,

nem megy el, míg nem szúrom szíven, tüdőn!

Capulet

Mit háborogsz itt magadban, mondd, fiam!

Tybalt

Meg lettünk csalva, sértve most mindannyian! Egy Montague vágy’ gúnyt űzni belőlünk, Isten mentsen, hogy mi ennek bedőlünk!

Capulet

Csak nem az ifjú Romeo?

Tybalt

Az, a gaz!

Capulet

Ne bántsd, hiszen semmi baj nincsen vele! Tisztes, finom, és úri az illeme.

Dicsérik a városban is, mint nemest, s mint derék ifjút, ki arra érdemes.

Egész vagyonomért sem hagynám neked, hogy jó hírünket miatta tönkretedd.

Légy türelmes, és ne foglalkozz vele, ezt parancsolom, s fogadnod illene!

Ígérd, hogy kedves leszel, s visszafogott, ahogy az egy ünnepen lenni szokott!

Tybalt

Ilyen vendéget így lehet fogadni…

Capulet

Tűrd, ha mondom, hiszen más sem fakadt ki! Mi ütött beléd, mondtam már, hogy elég!

Én vagyok itt a gazda, nem pedig te, örülj, hogy mocskos szádat nem verik be! A vendégek közt ölre mennél vele?

Akárhogy küzdesz, én nem megyek bele!

Tybalt

Atyám, ez akkor is szégyen, gyalázat!

Capulet

Ne oktass engem, ne verd fel a házat! Ráfaragsz, ha tüstént nem hagyod abba, mért most kell vadásznod védtelen vadra?! Ha nem hallgatsz el, utoljára mondom, nem Romeo lesz, te leszel porondon!

Tybalt

Legyek nyájas, mikor az igaz harag

birkózik bennem és farkába harap…

Ám legyen, nyelek, most hulljon rá lepel, bár édesnek tűnök, de méreg lep el. (El) Romeo (Júliához)

Mint oltár előtt, úgy állok előtted, a rávalót már szemeddel lelőtted.

Izzó ajkammal, melynél nincs mostohább,

letörlöm kezedről kezem nyomát. (Kezet csókol)

Júlia

Ne bántsd jobbodat, se szóval, se tettel hisz nyomában szent érintkezik szenttel. Pálmaként hajlik a kezed kezembe,

és tiszta csókot hint a végtelenbe.

Romeo

Hívőnek, s szentnek csak efféle csók jár?

Júlia

Jobb lenne, ha véle imákat szólnál.

Romeo

Engedd, hogy ajkam ujjaim kövesse, imámat finom ajkaddal kövesd le.

Júlia

A szent nem mozdul, habár imára kész.

Romeo

Csak ajkam mond hálát, ennyi az egész. (Megcsókolja)

E szent ajaktól én tisztulást remélek.

Júlia

De akkor most ajkamra szállt a te vétked!

Romeo

Percig sem hagynám rajtad édes vétkem, add vissza hát!

Júlia                    Adom én, de nem értem…

Dajka

Júlia, édesanyád látni akar!

Júlia el

Romeo

Ki eme szépség anyja, mondd el, hamar!

Dajka

Hát ki volna, a ház úrnője maga,

a legjobb asszony, kit látott Verona. Én dajkáltam a lányát éveken át,

ki megkapja egyszer, boldog lesz kivált.

Romeo

Balga szívem hát ellenség rabja lett!

Benvolio

Menjünk, öcsém, a többség már hazament!

Romeo

Megyek, de lelkem nyugalma itt marad.

Capulet

Jó urak, elég, ha az idő szalad! Van mit tölteni az üres pohárba,

egy csepp bor se vesszen ma este kárba! Látom, mennének, igazán sajnálom,

de örülök, hogy itt voltak a bálon. Hát jó éjszakát, bizony későre jár,

jobb lesz mindenkinek lenyugodni már!

Mindenki el, csak Júlia és a dajka marad

Júlia

Dajka, mondd csak, fáradt szemem ott kit lát?

Dajka

Az öreg, gazdag Tiberio fiát.

Júlia

És az, aki éppen készül indulni?

Dajka

Azt hiszen, hogy ő Petrucchio úrfi.

Júlia

S mellette, ki csak végig ült a padon?

Dajka

Nem tudom.

Júlia              Én viszont tudni akarom. Hogy ne legyen nős, ez most csak a vágyam, vagy koporsóm lesz menyegzői ágyam!

A dajka elmegy, majd visszatér

Dajka

Romeo az, a nagy ellenség fia,

és ezt nem szabad másnak megtudnia.

Júlia

Óh, szerelem, mely gyűlöletből sarjad, túl későn ismertem meg édes ajkad.

Hogy’ lehetne ízét csak úgy felednem, gyűlölt ellenségemet kell szeretnem! Dajka

Mit dalolsz?

Júlia

Egy verset, épp most tanultam.

Dajka

Gyere, már csak mi vagyunk itt magunkban!

Mindketten el

Fotó: Nagy Hanna Viola