Látogatás a peremeken – beszámoló a Baptista Integrációs Központban tett elnöki látogatásról

2026. április 9-én Papp János, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke látogatást tett kísérőivel a Baptista Integrációs Központ (BIK) telephelyein. A programon többek között részt vett dr. Szilágyi Béla, a Baptista Szeretetszolgálat (BSZA) elnöke, Kmethy Gergely, a Baptista Szeretetszolgálat ügyvezető főigazgatója és Serafin József, a Baptista Egyházi Szociális Módszertani Központ vezetője is. A látogatás célja kettős volt: egyrészt személyes jelenléttel kifejezni az egyház figyelmét és megbecsülését az itt dolgozók felé, másrészt mélyebb betekintést nyerni abba a sokrétű – szakmai és lelki – szolgálatba, amely a hajléktalanellátás mindennapjait jellemzi.

A program során nem csupán intézményeket látogattak, hanem történetekkel, dilemmákkal és emberi sorsokkal találkoztak: olyan valósággal, amely egyszerre hordozza a kiszolgáltatottság és a remény jeleit. Ghyczy Gellért, az intézmény vezetője bemutatta a BIK-ben folyó munkát és jelen lévő munkatársait – Gerei Hannát (Soroksár 2 telephelyvezető), Szentesi Renátát (Újbuda telephelyvezető), Sós Bencét (Soroksár 1 telephelyvezető), Zsegora Ágnest (kiléptető ház telephelyvezető), Uzonyi Mónika módszertani vezetőt, Szombath Katalin szociális munkást (Újbuda, ill. utcai gondozószolgálat), Dani Zsolt intézményi lelkészt –, akikkel a vállukon viszik a rendszer sokrétű működésének terheit.

A szolgálat terei és rétegei

A soroksári telephelyeken tett első lépések után gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a hajléktalanellátás valósága nagy mértékben eltér attól, amit a „átmeneti szálló” kifejezés sugall: az időről időre visszatérő kliensek zöme nem rendelkezik sem képességekkel, sem lehetőségekkel a kitörésre, továbblépésre. Ghyczy Gellért megfogalmazása szerint az itt élők jelentős része idősödő, több krónikus betegséggel küzdő ember, akiknek nincs reális esélyük arra, hogy visszatérjenek az önálló lakhatásba. A lakók többsége alacsony jövedelemből él, többnyire betegséggel terhelten, és élethelyzetük inkább stabilizálást, mintsem továbblépést tesz lehetővé.

Ez a valóság alapjaiban formálja át a szakmai gondolkodást. Nem a gyors kiléptetés válik elsődleges céllá, hanem az, hogy az itt élők számára emberhez méltó életkörülményeket lehessen biztosítani a bent töltött idő alatt. A szolgálat így sokkal inkább kísérés, mint megoldásadás.

A mindennapok: apró sikerek és láthatatlan küzdelmek

A munka sokszor nem látványos eredményekről, hanem lassú, gyakran törékeny folyamatokról szól. A lakók életének bemutatása során személyes történetek tették kézzelfoghatóvá mindezt. Volt olyan pár, akik hajléktalanszállóról jutottak vissza saját lakásukba. Ez első hallásra sikertörténet, de a valóság ennél összetettebb. „Az egy dolog, hogy most van hol laknia. De újra kell tanulnia az életet” – hangzott el a beszámolóban. Az önálló élet nem automatikus következménye a lakhatásnak, hanem egy hosszú, sokszor bizonytalan folyamat.

Más történetek még élesebben mutatták meg a kiszolgáltatottság mélységét: idős emberek, akik évekig hagyják, hogy mások elvegyék a nyugdíjukat; olyan lakók, akik soha nem tanulták meg, hogy joguk van nemet mondani; emberek, akik egész életükben azt tapasztalták, hogy nem számítanak. Egy munkatárs így fogalmazott: „Ez a szeretethiány miatt van.”

A szociális munka egyik legnehezebb pontja itt válik láthatóvá. Nemcsak segíteni kell, hanem határokat is tartani. „Nem dönthetünk helyette, mert az az ő élete. De ezt nagyon nehéz megcsinálni” – hangzott el egy másik megszólalásban. A szakma egyik legmélyebb dilemmája ez: hogyan lehet úgy segíteni, hogy közben ne vegyék el az ember saját döntésének felelősségét.

Utcai szolgálat: kapcsolat az „első vonalban”

A látogatás következő fontos pontja az utcai szolgálat bemutatása volt. A Deák tér környékén végzett munka különösen jól érzékelteti a szolgálat egyik legnehezebb területét. Itt a cél nem az azonnali változás, hanem a kapcsolat. „A legalapvetőbb cél, hogy kapcsolatot tartsunk a kint levőkkel” – hangzott el a bemutató során. Ez a kapcsolat azonban nem egyszerű. Az utcán élők nagy része függőségekkel küzd, rossz egészségi állapotban van, és gyakran bizalmatlan az intézményekkel szemben. Az egészségügyi rendszer túlterheltsége, a korábbi negatív tapasztalatok és a szégyenérzet mind akadályozzák a segítség elfogadását.

A legnagyobb dilemmák közé tartozik a segítség mértéke. A munkatársak hangsúlyozták: a túlzott segítség sokszor többet árt, mint használ. Ha mindent odavisznek az utcán élő embernek, akkor nincs miért változtatnia. Ha mindent helyette intéznek, elveszíti az önállóságát. Ezért tudatos döntés, hogy nem helyette cselekszenek, hanem mellette maradnak, és abban segítik, amit ő maga is képes megtenni.

A valóság sokszor megrendítő. Volt, aki csak azért jött be a szállóra, mert érezte, hogy közeledik a halál. A munkatársak számára még ez is siker: hogy valaki nem az utcán, hanem emberek között, méltósággal fejezheti be az életét.

Lelkészi szolgálat: jelenlét, amely nem kényszerít

A találkozó egyik legmélyebb rétege a lelkészi szolgálat bemutatása volt. Dani Zsolt lelkipásztor hangsúlyozta, hogy ez a munka teljes mértékben a szabadságra épül. „Ha valaki akar beszélni, beszél, ha nem akar, nem.” A kapcsolatok lassan alakulnak ki. Volt olyan lakó, aki egy évvel korábban még elutasította a közeledést, később azonban már nyitottan, sőt örömmel beszélgetett. Ez a fajta szolgálat nem látványos eredményekről szól, hanem jelenlétről, türelemről és kitartásról. És annyira szíven tudja ütni az embert, amikor  egy-egy lakó elmondja, hogy igen, az ő életében már ott van Jézus Krisztus mint Megváltó.

Különösen érzékeny része ennek a munkának a kórházban lévők látogatása és a haldoklók kísérése. Ezekben a helyzetekben sokszor olyan mélységű beszélgetések jönnek létre, amelyek máskor nem lennének lehetségesek. A lelkészi szolgálat itt válik igazán láthatóvá: nem megoldásokat kínál, hanem jelen van és reményt közvetít.

Hogyan kapcsolódhatnak a gyülekezetek ehhez a munkához?

A nap során egyre világosabbá vált, hogy a szolgálat nemcsak szakmai kérdés, hanem közösségi is. Felmerült, hogyan kapcsolódhatnak a gyülekezetek ehhez a munkához. A válasz nem egyszerű. A jó szándék önmagában nem elegendő, sőt, megfelelő ismeretek nélkül akár ártani is lehet. Szükség van arra, hogy a gyülekezeti közösségek megértsék: a segítség nem mindig azt jelenti, amit elsőre gondolnánk.

A látogatás végén Papp János személyes hangon fogalmazta meg benyomásait: „Nagyon-nagyon jó volt belepillantani a munkátokba, nekem nagyon sokat adott, és minden tiszteletem irántatok! Köszönöm a helytállásotokat, a munkátokat, imádkozom értetek, és igyekszem a magam részéről tenni annak érdekében, hogy még szélesebb körben érzékelhető legyen számotokra a közösségünknek a mellétek állása.” Kiemelte, hogy ez a munka nemcsak fontos, hanem nélkülözhetetlen is. Olyan emberek érdekében történik ez a szolgálat, akik máshonnan biztos, hogy nem kapnának segítséget.

Szavai egyszerre jelentettek elismerést és bátorítást. Megerősítette, hogy az egyház szeretné mélyíteni a kapcsolatot az intézmények és a gyülekezetek között, és nemcsak szavakkal kívánja támogatni ezt a szolgálatot, hanem konkrét lépésekkel is.

A Baptista Integrációs Központban végzett munka nem látványos sikerekről vagy gyors megoldásokról szól, és kiváltképpen nem könnyen kommunikálható eredményekről. Sokkal inkább arról, hogy valaki nem marad egyedül, hogy valaki talán először képes kimondani egy döntést, hogy valaki ember maradhat akkor is, amikor már szinte mindent elveszített.

És talán ez a legfontosabb: hogy ezen a helyen az emberi méltóság nem vész el – még a legnehezebb élethelyzetekben sem.