Úton – Baptista Művészeti Alkotóhét – Vas Ferenc írásai

Mi a valóság?

            Egyszer csak fényt láttam és hangot hallottam. Mindez nem volt meglepő, hiszen idáig is megtörtént ez velem. Láttam a fényeket, és hallottam a hangokat. Mégis azonnal megértettem, hogy valami különleges történik velem. Rögtön arra gondoltam, hogy vajon ez lehet-e az a fény és a hang, amiről az öregek csak suttogva beszéltek, akkor is csak pár szóban és félszegen. Sokan nem is hallottak róla, vagy csak nem beszéltek róla. Azt suttogták a legbölcsebbek, hogy akkor legyek majd nagyon figyelmes, amikor nem látom és hallom a hang és a fény forrását. Azért, mert akkor hallom majd meg a hangot, ami egész életemben vezetni fog majd. Azt a hangot, ami sosem halkulhat el a fejemben. Ami után ha nem hallanék többet, akkor sem lenne hiányérzetem. Ami után már érdemes lehet meghalni is, noha az életnek is értelmet ad. Vártam ezt a pillanatot, de nem hittem el, hogy meg fog szólítani. Pedig mindent ezért tettem. Ezért tanultam az Írásokat, a hagyományokat és azok értelmezéseit. Sőt még a görög bölcselők szavait is ezért böngésztem, hogy méltó legyek és maradjak a szóra, a szóhoz. Ahhoz, amivel a népem megszólíttatott. Ezért tartottam be a törvényeket, minden egyes rendelkezést kínos pontossággal. Azért igyekeztem erre, mert tudtam, hogy ez volt a népem megmaradásának útja. Akartam és vágytam a szót, ökölbe szorított kézzel és szívvel. Mégis azt éreztem, hogy ez a hang nem fog eljutni hozzám. Fel voltam készülve erre is. Beletörődtem. Akartam, s célom volt, de tudtam, hogy túl kemény vagyok hozzá. Zavarni nem zavart, mert ekkorra már harcolni akartam. Ehhez a harchoz ráadásul kaptam segítséget. A hatalom mögém állt. Néha sejtettem, hogy a hatalom sokkal inkább mögöttem áll, mint maga Isten. Ez is zavart egy ideig, de túl gyorsan megszoktam. Nem is vettem észre, mikor történt meg ez. Szükségem volt a hatalomra, s a hatalomnak is szüksége volt rám. Eggyé váltam a hatalommal. Végül is maga Isten a legnagyobb hatalom, így valamiképp mégis hozzá tartoztam.

            A hang létezése mégis furcsa érzéseket keltett bennem, zaklatottá tett. Lehet többet tudni Istenről, mint amit az Írás elmond? Lehet beszélni Istennel, mint régen a próféták tették? Ők, akik nemcsak hallották, hanem merték szólni, mondani Isten szavát. Mit tudhattak, hogy képesek voltak erre? Számomra ugyan távoli volt ez a lehetőség, de még a létezése is felkavarta időnként harcos hétköznapjaim. Így egy idő után már lázas dühvel, aminek okát nem mindig értettem, végeztem el a napi imákat, rituálékat és a sátoros ünnepek szertartásait. Ilyenkor már nem is magára a szent cselekedetekre figyeltem, sem magamra, hanem arra, hogy a többiek vajon elég állhatatosan végzik-e azokat. Engem már rég nem érdekeltek a léviták énekei, a rabbik mormolásai, a papok kiszámított mozdulatai. Mindegyiket megszoktam, már nem is érzékeltem azokat, a szavakat sem hallottam. Süket lettem, ma teljesen ráeszméltem erre. Süket voltam, aki hallhatott volna, de nem akartam. Engem már az indulat érdekelt, ami a cselekedetek mögött és előtt volt. A látható és elrejtett indulat foglalkoztatott. Ezt kergettem és üldöztem. Zavart, ha valaki nem teljes indulattal élt és imádkozott. Én meg csak figyeltem őket. Egy idő után mindez monotonná vált. Majd az emberek rájöttek, hogy én az indulatukat figyelem. Ezért a legtöbben elkezdték tettetni magukat. A jelenlétemben mindent pontosan az előírások szerint végeztek. Tudtam, hogy színlelnek, mégsem törődtem ezzel. Ekkor éreztem először, hogy megsüketülök, mert már nem hallottam az emberek hangját. Nem érdekelt semennyire sem.

            Aki megsüketül ezen a módon, az meg is fog vakulni rövidesen. Nem fogja látni már az embereket, csak a rituáléikat és a tetteiket. A szemem előtt elmosódtak az arcok, a gesztusok, és végül eltűnt a másik ember teljes alakja, csak egy folt maradt. Süketségem miatt nem zavart a vakságom. Az emberek már ha akartak volna sem tudtak olyat mondani, ami felkavart volna. Az indulat egészen más miatt volt bennem erős. Minden folyt úgy, ahogy folynia kellett. Az én vakságomban nem a színek tűntek el, hanem az érzéseim és érzelmeim. Ó, a görög okoskodók némelyike erre vágyott, hogy ha majd nem érez semmit, akkor attól boldogabb lesz. Még ők is tévedhetnek ekkorát. Nem voltam boldog és nem is akartam az lenni. Vakká leginkább a boldogságra lettem. Nem értettem azt, amikor az emberek erről beszéltek. Nem értettem, miért akarnának az emberek boldogok lenni. Valójában persze leginkább a boldog emberek kerülték a társaságomat. Talán mert a társaságomban még ők sem voltak képesek boldogok lenni. Vagy csak én nem vettem észre őket? Süket voltam és vak, nem vettem észre semmit. És minden így volt jó.

            Így kerültem a damaszkuszi útra. Ma már látom, hogy bosszúhadjáratot vezettem törvényes eszközökkel. Éreztem és élveztem a hatalom ízét, ahogy rettegtek tőlem az emberek. Legalábbis így képzeltem. Lehet, hogy nem így volt. Vakságom miatt egy, a végletekig jól szervezett életet éltem. Tudtam a lépéseimet előre, s nem láttam az akadályokat. Ez édesíti meg a vakságot. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen nehézségekkel és ellenségekkel kerülök majd szembe. Velem volt az Írás ereje, és ez elég volt. Én éltem a lehető legegyszerűbb életet, minden meglepetés és váratlan esemény nélkül. Az élet legfontosabb része az, hogy ellensége is legyen az embernek. Ellenség nélkül az ember nem élhet. Népem egész története erre tanított. Az ellenség motivál az életre, ők ösztönöznek a leginkább az életre. Ellenségeink segítettek élni bennünket. Azért, mert késztettek a harcra. S harcolni csak az élők tudnak. Ezért mindig is hálás voltam népem ellenségeinek.

            Ekkorra már új ellenségeim lettek. Meglepő módon nagyon hasonlóak voltak hozzánk, és mégis mennyire mások. Ők is ismerték az Írásokat, de mintha mást olvastak volna ki belőlük, mint bármelyik rabbi. Ők is jártak a templomba és a zsinagógákba, betartották a törvényeket. Néha nem is értettem a különbözőséget. Azt viszont láttam és nagyon zavart, hogy az indulataik egészen mások, mint az enyém. Ezért könnyedén és gyorsan elfogadtam, amikor vezetőim közölték, hogy most már ők a főellenség. Mindig is tudtam, hogy bárkiből lehet ellenség, csak én ne legyek az. Mindenki ellenség, csak még nem derült ki. Így nyugodt szívvel tudtam harcolni ellenük, s a hatalom is mögöttem volt. Gyenge, de elegendő hatalommal vonultam ellenük. Titkos pillanataimban, ahogyan még gyerekkoromban, Dávidnak képzeltem magam, aki hősökkel a nyomában indult harcnak. Olyan jó volt elképzelni, hogy az igazi hősök hozzám akarnak csatlakozni, mert bennem látták meg az igazi vezetőjüket. Micsoda botorság volt! Hiszen tudtam, hogy nincsenek hősök a csapatomban, csak néhány szerencsétlen, akik néhány fillérért és félelemből vannak mellettem. Ha az ellenség nem lenne ilyen szelíd és gyáva, akkor velük még néhány vak és öreg birka összeterelése is túl nagy feladat lenne. Ide ők is elegek lesznek. Ez az ellenség nem fog ellenállni. Örömmel nyugtáztam ezt, mert ez volt a feladatom elvégzésének egyetlen módja. Ezért bátran igyekeztem Damaszkusz felé szedett-vedett embereim élén. Később úgy mesélték nekem, hogy vérgőzös fejjel indultam ennek az útnak. Mégis belül azt hittem, nyugodt vagyok és tettre kész. Tisztán emlékszem, hogy abban a pillanatban nem féltem és nyugodt voltam.

            S akkor jött a fény és a hang. A legfurcsább az volt, hogy én, a süket és vak voltam, aki egyedül meglátta és hallotta ezt. Legalábbis az első reakciók alapján ezt éreztem. A történtektől leestem a földre. Erősen megmaradt ez a pillanat, mert úgy érzékeltem, hogy a karaván és a kíséretem továbbhalad. Azt is csak akkor éreztem úgy, hogy ők csak a földre esésem után vették észre, mi történt. Megvalósult az egyik legnagyobb félelmem: láthatatlanná váltam. Az emberek mindig törekedtek arra, hogy észrevegyenek, mert veszélyt jelentettem. Féltek tőlem. Senki nem látott és hallott engem, ahogyan eddig én sem láttam őket. Keserű pillanat volt. Azt gondoltam, senki nem látta és hallotta azt, amit én. Később kiderült, a fényt látták, a hangot hallották, de nem értették. Az én szememnek és fülemnek kellett megnyílnia, nem az övéknek.

            Az, hogy néven szólított a hang, akkor nem lepett meg. Tudtam az öregektől, hogy a hang így fog tenni. Azért, mert nem akarja, hogy eltévesszem a nekem szóló üzenetet. A hang ismert engem. Bár én azt gondoltam, hogy nem erről fog majd észrevenni. A cselekedeteimet helyesnek gondoltam, de nem ezt éreztem a legfontosabbnak. Én csak helyesen akartam cselekedni. Jól értettem a nevemet, de valahogy a hangsúlya olyan különös volt. Engem már régóta nem szólítottak a nevemen. Velem senki nem akart már rég beszélgetni, igazán már soha nem hozzám szóltak. Mindig kizárólag ahhoz a hatalomhoz szóltak, akit képviseltem. Az viszont nem én voltam. Már rég nem hiányoztak a beszélgetések. Ez a hang viszont kedves volt, de mégis határozott. Nem értettem, ki mer így beszélni velem. Nem értettem, hogy ki is az, akit én üldözök. Ki mer rám kérdezni ezzel kapcsolatban? Én nem üldöztem senkit, én harcoltam az ellenséggel, és el akartam pusztítani belőlük, amennyit csak lehetséges. Minden háborúban így szokás. Én nem egy menekülő ellenséget üldöztem, hanem olyanokat, akik tétlenül várták érkezésemet, noha mindannyian ismerték a szándékaimat. Valaki közülük elég bátor, hogy megkérdezze ezt? Vagy valamiféle belső hang szólított meg? A belső hangom sohasem volt ilyen kedves velem. A kérdés elhangzásakor már sejtettem, hogy többről lesz itt szó. Arról, amiről ritkán már beszéltek az öregek, amikor még mertek előttem beszélni. Akkor mégis miért ezt kérdi tőlem? Én nem Istent üldözöm. Nem is lenne ez lehetséges. Miképp lenne erre képes? Már tudom, hogy én nem valakiket üldöztem, hanem a láthatatlan, örök Istent. Ógörög bölcselők, ti is beszéltetek erről! Lehet, hogy vakságomban és süketségemben üldözni kezdtem, akit védeni akartam. Ilyen nagy lett volna a vakságom, süketségem és sötétségem?

            Végül a válasz győzött meg arról, hogy nem belső hangom szólított meg vagy a lelkiismeretem. A belső hang nem tudja a válaszokat, csak kérdezni képes. Ráadásul már rég nem hallottam a saját belső hangomat se, még ő se állt velem szóba, a lelkiismeretem is elhalkult. Ezt örömmel vettem tudomásul. Ebbe a halálos csendbe süketültem meg. Ennek megtöréséhez valóban mennyei fényre és hangra volt szükség. S az, hogy csak engem szólítson meg. Az, hogy ne tudjam azt mondani, ez nem is nekem szólt. A hang ismert engem. Jobban, mint bárki más. Már rég nem érdekelt semmilyen szó. Most kezdődött a változás.

            Kérdeztem a hangot, hogy ki ő. Megadtam neki a tiszteletet, ha már megszólított. „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” Bemutatkozott nekem. Szerette volna, ha megismerem. Már nem volt meglepő ez a számomra, de így utólag hálás vagyok ezért. Ő már akkor meg akart ismerni, amikor még üldöztem. A barátaim sem akartak megismerni, hát még az ellenségeim. Ő megkockáztatta ezt. Tudom, hogy őt csak a csalódás veszélye fenyegette, de nálam jobb emberek is igyekeztek elkerülni ezt az érzést. Nem szerettem meg ennek az ízét, de később ez sokat segített, amikor emberekkel foglalkoztam. Rosszabb vaknak, süketnek lenni lelkileg, mint csalódni a másik emberben. Itt kezdtem mindezt megtanulni. Később kérdezgették, hogy miért nem zavar annyira, hogy az emberek elhagynak, becsapnak és nem tartják be a szavukat, amit nekem adtak. Mondtam, hogy azért, mert Jézus ilyenkor is kíváncsi rájuk, akkor én miképp tehetnék másképpen.

            A hang utasításokat adott, de nem úgy, ahogy én tettem az embereimmel. A hang útba igazított. Erre volt szükségem, és erre mindig szükségem maradt. A régiek azt mondták, hogy ez lesz. Én mindig valami nagy, életre szóló útmutatásra vártam, ami majd meghatározza az egész életem. Nem gondoltam, hogy a legegyszerűbb cselekvéseket kéri majd tőlem. Azt, hogy keljek fel és menjek be a városba, ahol útba igazítanak. Mi mást cselekedhettem volna? Felkelni muszáj volt, bemenni a városba szintén magától értetődő volt. Ehhez az üzenethez égi hangra lett volna szükség? Igen, mert sosem figyeltem már oda senkire. Még a legközelebbi embereim sem mertek tanácsot adni nekem. Még azt sem merték mondani, ha túl meleg volt a reggel frissen kisült árpakenyér. Majd vigyázok magamra – gondolták ők. Ezért nem is figyeltem oda soha semmilyen tanácsra. Valójában ezért számomra ez nagyon kemény próba volt. Elfogadni a legegyszerűbb, magától értetődő tanácsot. Mint mondtam: a hang ismert engem és a harcaimat. Én, a bölcselő, ekkor tanultam meg, hogy a legegyszerűbb tanács is fontos és életmentő lehet. A legrövidebb szó is isteni útmutatássá válhat. Nem a szavak száma, milyensége a fontos. Hanem az, hogy képes legyek odafigyelni a másikra. Később ezért nem haragudtam meg a hallgatóimra, amikor elbóbiskoltak a beszédemen. Túl hosszú, túl emberi lehettem, vagy csak Isten kereste még a módját annak, hogy meg tudja szólítani őket. Odafigyelni a másik emberre sosem könnyű, de szükséges és nagy erőfeszítést követel tőlünk.

            Ezt az odafigyelést azonnal sokat gyakorolhattam, amikor és amíg bevezettek Damaszkuszba. Dicsekedtem vakságommal és süketségemmel, most rá kellett jönnöm, hogy milyen nehéz sors ez. Kézen fogtak és úgy vezettek, mint egy apró gyermeket. Már rég nem érintett meg senki, most meg én nem engedhettem el a másik kezét. Gyorsan meg kellett szoknom a másik ember érintését. Koncentrálnom kellett a lépteimre és mások lépteire, kavicsokra, kövekre és pocsolyákra. Nagyon nehéz volt, és csak lassan értünk be a városba. Ez az idő végtelennek tűnt a számomra, s a másik embernek is, aki vezetett engem. Volt mit átgondolnom. Ha elsőre valami bonyolult teológiai üzenetet kapok, akkor azzal nem is tudtam volna mit kezdeni ezen az úton. A görög filozófusok mindig valami fontos és bonyolult mondattal indították útra tanítványaikat a gimnáziumban. Én azt kaptam, hogy menjek be a városba, és megtudom, mit kell tennem. Ezt is éppenhogy csak meg tudtam jegyezni. A belső harc nehezítette még a megjegyzését is a szavaknak. Az, ami bennem zúgott, miután érzékeltem, hogy megvakultam, az sokáig tombolt bennem. Vajon meddig maradok vak? Vajon mit tudok majd cselekedni hátralevő életemben? Ezek a kérdések éppencsak hogy felvetődtek bennem, de a járás is annyira nehezemre esett, hogy mélyen nem tudtam átgondolni ezeket. Még nem estem kétségbe, mennem kellett előre. Vakon újra, de bízva Istenben, hogy ő majd utat mutat. El kellett hallgattatnom kételyeimet, hogy ne felejtsem el a világ legegyszerűbb üzenetét. Olyan lettem, mint a kisgyermek, aki egész úton ismételgeti az üzenetet, amivel elküldték a falu túlsó végére. Ugyanúgy izgultam és dúlt bennem a vihar is. Nem engedhettem kitörni. Az életem múlt rajta.

            A hang nem változtatott meg mindent. Nem lett új úti célom: haladtam tovább Damaszkusz felé, csak sokkal lassabban, rátámaszkodva valakire. Már nem én határoztam meg a tempót, hanem a vakságom. Ez sem változott. Most testileg lettem vak. Nem tudtam, mi vár rám, eddig nem érdekelt, csak ki akartam élni a pusztító hatalomvágyamat. Nem számított, miképpen, csak megtehessem. A hatalom az egyik pillanatról a másikra kicsúszott a kezem közül, az ízét sem éreztem többé a számban. A megkeseredett ízét viszont nem akartam elfelejteni, örökké emlékeztem rá. Lassan elkezdtem sétálni, felvettem a másik ember tempóját, lassan elkezdhettem gondolkozni. Éreztem, hogy jogos a vakságom, mert én is ezt tettem önmagammal. Ha zúgolódni kezdtem, akkor csitítani kezdtem magam. A hang türelemre tanított ezzel. Tudtam, hogy hosszú utam lesz ezután. Nem tudhattam, milyen lesz, mégis ez segített a régi utak elhagyásában. Az indulataimat kellett letennem, mert most kiderült, hová vezetnek. Elkezdtem figyelni az embereket. Hallgattam a beszélgetéseiket, amelyek az első döbbenet után gyorsan elindultak. Már nem féltek és rettegtek tőlem. Kiderült, hogy így sokkal jobb nekem is. Kinyílt a fülem, hisz az életem múlt rajta: a fizikai és a lelki is. Megértettem, mekkora tétje van a nyitott fülnek.  

            A másik, amit gyorsan megértettem, hogy a hang nem gyors változást fog tőlem kérni, hanem folyamatost. A damaszkuszi utam volt a leglassabb az életemben. Nem a sebesség fontos. Nem minden út lesz sikeres, és nem is kell annak lennie. Ezek után is sok utat terveztem, de nem kellett mindegyiknek megvalósulnia, és már nem akartam kierőszakolni, hogy eredményesek legyenek. Látnom és hallanom fontosabb, mint az útjaim. Látni és hallani az embereket, akik körülvesznek, és odafigyelni a hangjukra, az fontosabb, mint egy megvalósított terv. Ha a legegyszerűbb üzenetet hallom meg csak tőlük, még az is öröm a számomra. Azért, mert túl sokáig voltam képtelen erre. A hang később nemcsak tanácsokat, rövid útmutatásokat adott, hanem kibeszélhetetlen képeket és utakat mutatott. Én ezek után már annak örültem, hogy hallok és látok. Sokszor fájt, mikor a velem szemben álló képtelen volt erre, a gyengeségemre emlékeztetett és türelemre intett. Háborgásaim ezután is voltak, csak sokkal kevesebb. Sokan el se hitték, amikor megtudták, hogy vérgőzös fejjel jártam a világot. Én nem akartam ezt elfelejteni, másképpen akartam élni. Ehhez az kellett, hogy mindig kész legyek hallani a hangot. Ő a jó iránya fordított engem, még ha utam célja nem is változott. Nem volt szabad elfelejtenem a hangsúlyait, nehogy összetévesszem valami vagy valaki más hangjával. Kiderült ugyanis, hogy a saját belső hangom tanulékony és néha rosszra vinne, vagy a felesleges kételyeivel igyekszik megzavarni engem. Őt sem akarom elhallgattatni, csak mindig szeretném tudni megkülönböztetni a damaszkuszi úton először hallott hangtól. Erre igyekeztem is megtanítani hallgatóimat.

            Mi a valóság? A damaszkuszi úti találkozás mindent megváltoztatott. Már van esélyem látni és hallani a valóságot. Megtanultam, könnyű elbújni a lelki vakság és sötétség mögé. Talán ez úgy tűnik, egyszerűbbé teszi az életet. De én már nem egyszerű életet akarok élni.  

„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)

Fotó: Nagy Hanna Viola

„Az alkotóhéten epigrammákat szerettem volna írni. Ez a műforma feliratot jelent. Szobrokon, emlékműveken jelent meg. Talán ez a legkorábbi írott költői műfaj. Ebben összegeztek egy fontosabb eseményt, amit igyekeztek megőrizni a jövőnek. A célom az volt, hogy egy életeseményt, érzést örökítsek meg. Majd az átírások folyamán úgy alakítani, hogy ne csak a saját élményeim legyenek olvashatóak, hanem mások is ráismerhessenek saját élményeikre és érzéseikre. Költői játék volt ez a részemről.”

Úton – Epigrammasor

Úton

Félszeg kamasz, ki kapkodva ró

lopva egy nevet a fába erdőn,

így vésem soraim papírra.

Úton vagyok: ettől fontos minden.

Mezőn

Láttam, tudtam, mi voltál,

ma kaszáló, de rég álmok tere.

Mi azt súgta-zúgta, nemcsak munka

lehet itt, hanem játék is.

Pécsett I.

Tizenöt év viharával fogadtál.

Emlékek sora tűnt el benned.

Ó, rövid vihar, károm nagy,

de van-e még mit elmosnod?

Pécsett II.

Tizenöt év gyűlt dühével fogadtál.

Sodorva rángattál mindent a várfalnál.

Emlékeim sorát nyelted el.

Vajon melyik után kapjak?

Disszonancia

Hangjaid ott bent: csendes első,

míg a második viharokat kelt.

Tanuld folyton: melyikre

figyelj!

Kálvária-dombon

túl már az alagúton

meredek lépcsőkön

mászol fel egyre: itt még az idegen is köszön.

Visszatekinteni tudok-e?

Iskolapadban

Tanulni: ismételgette Lenin

oroszul, a füzeteid elején

hamisan nem ezért csengett,

más volt a szó, és más a tett.

Paulusban

Hol van már az ízük a szalmakazlaknak?

Hol az esti harangszó, mi az órán ért?

Hol van már a szőke lány, ki rám se néz?

Nincsenek sehol. Csak az úton, mit most írok le.

Ráadásversek

Zsolnay-negyedben

Gyárkémény, operahang,

Látogatók, szállóvendégek,

Hajléktalan, ki krimit keres,

Téglák, szobrok, versek,

Csillogó kerámiák, keserű sorsok,

Itt éltünk néhány napot.

Fülkében könyv és

Hajléktalan látogató

Vágyott egy jó szót.

Az itt kapható?

Vas Ferenc