Értékünk az ember

2322

Az ember önmagában olyan értékes talentum, amit-akit használnunk és fejlesztenünk kell. Isten számára a legfontosabb, hogy életünk folyamán fölismerjük, hogy mire is hívott el ő minket.

Az iskola, munka, hivatás összefüggésére egy történettel szeretnék rávilágítani. A történet főszereplője megkért, hogy a nevét ne írjam le, mivel szeretne névtelenségben maradni. Tehát volt egy fiatalember, aki egy vidéki nagyvárosban mentőtisztként dolgozott az Országos Mentőszolgálat kötelékeiben. Hogy ezt tehesse, előtte elvégezte a megfelelő szakiskolákat.

Szerette a munkáját, ezt tartotta hivatásának. Aztán egyszer szolgálat közben a mentőautójuk egy vasúti átjáróban karambolozott egy vonattal. Ő súlyos koponyasérülést szenvedett, az ütközésnek szörnyű nyomait ma is ott viseli homlokán. Mikor egy másik mentőautó kiért a baleset helyszínére, őt letakarták hullazsákkal, mert úgy gondolták, hogy már meghalt. Igen ám, de „véletlenül” arra ment egy idős néni, aki szólt a mentősöknek, hogy valami nem stimmel, mivel az a hullazsák mozog. És valóban élt még. „…átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24) Azután gyorsan bevitték az ügyeletes kórházba, ahol hosszú lábadozás után felépült. Ekkor döbbent rá Isten mélységes szeretetére, hogy innentől kezdve már semmi sem maradhat úgy, ahogyan az régen volt. Megértette Isten életére szóló tervét. Úgy gondolta, hogy még többet kell tennie embertársaiért, mint amit a Mentőszolgálatnál tud tenni. Ekkor az Úr útmutatása alapján önkéntesnek jelentkezett a Baptista Szeretetszolgálat speciális mentőcsapatába.

Ha a világ bármely pontján katasztrófa történik, akkor ő ott van társaival, és segít. Ha megszólal a telefon, már indul is. Munkáját az OMSZ-nél megtartotta, de ma már a hivatását tartja a legfontosabbnak. Hiszen ha valakinek „Isten oltókése” metszi és formálja az életét, az bizton tudhatja, hogy gyümölcsöt fog teremni az élete… Ennyi a történet. Csak ennyi lenne? Jövőnk nincs előre lefektetve, azt magunk alakítjuk ki – munkával, tanulással, jellemneveléssel, empátiával, imádsággal.

Jövőnket magunk kövezzük ki cselekedeteinkkel, kis és nagy döntéseinkkel. Mert a tetteink megváltoztatnak minket! Meg kellene érteni, hogy az iskolát vagy a munkát választjuk, a hivatásunkat pedig felfedezzük. Amikor eljön az idő, és készen állunk hivatásunk betöltésére, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy Jézus meg fog szólítani minket, úgy, ahogy egykor a galileai halászokat megszólította munkájuk közben. És azt se feledjük, hogy van olyan munka, ami elmúlik, ugyanakkor van, ami megmarad; s van, ami semmivé válik, és van, ami örökkévaló. Az is igaz, hogy a világ sok nyomorúságát, baját nem tudjuk megoldani. Azonban bizonyosak lehetünk abban, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban.

Halkan kérdezem, hogy látó szemmel széjjelnéztünk-e már, és észrevettük-e, hogy a mi életünkben, családunkban, környezetünkben van-e valaki, akin segíthettünk volna, de nem tettük meg?! Igazából csak Isten szolgálatában tudunk növekedni a kegyelemben. Sokszor eszembe jutnak Pál apostol szavai: „Az életem semmit sem ér, ha nem arra használom, hogy elvégezzem azt a munkát, amivel megbízattam.” (ApCsel 20,24) Áldott emberek azok, akik fölismerik az Istentől nyert hivatásukat! Értéknövelő felismerés.