Mivel pedig közben sok idő telt el, és a hajózás is veszedelmessé vált, hiszen a böjt is elmúlt már, Pál figyelmeztette őket: Férfiak, látom, hogy a további hajózás nemcsak a rakományban és a hajóban okozhat nagy kárt, hanem életünket is veszélyezteti. De a százados inkább hitt a kormányosnak és a hajótulajdonosnak, mint annak, amit Pál mondott. A kikötő nem volt alkalmas a telelésre, ezért a többség úgy döntött, hogy továbbhajóznak onnan, hátha eljutnak Főnixbe, ahol áttelelhetnek. Ez Kréta egyik kikötője, amely délnyugat és északnyugat felé néz. Mivel pedig enyhe déli szél kezdett fújni, azt hitték, hogy megvalósíthatják elhatározásukat, felszedték tehát a horgonyt, és továbbhajóztak Kréta közelében. Nemsokára azonban a sziget irányából lecsapott az Eurakvilónak nevezett szélvihar. Mikor az magával ragadta a hajót, úgyhogy nem tudott a széllel szemben haladni, rábíztuk a hajót, és sodortattuk magunkat vele. Amikor egy kis sziget, Klauda szélárnyékos oldalára befutottunk, nagy nehezen ugyan, de meg tudtuk tartani a mentőcsónakot. Miután ezt felvonták, óvintézkedéseket tettek: alul átkötötték a hajót, és mivel féltek, hogy a Szirtisz tengeröböl zátonyaira futnak, a horgonyt leeresztették, és úgy sodródtak tovább. A vihar hevesen hányt-vetett bennünket, ezért másnap kidobálták a hajóterhet, harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel. Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye. Minthogy már sokat éheztek is, Pál felállt közöttük, és így szólt: Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.

Gondolatok az igéről

Ha bármi baj történik, számíthatunk rá, hogy mindig lesz valaki, aki azt fogja mondani, hogy „én előre megmondtam”. Ez kiváltképp akkor jogos, ha az illető előzőleg valódi megoldást javasolt. Sajnos ekkor talán már csak azért küzdünk, hogy mentsük a menthetőt. Van egy mottóm, ami így szól: Isten nem a túlélés istene, hanem a győzelemé. Így biztosak lehetünk abban is, hogy amikor minden reménytelennek tűnik, ő nemcsak segít valahogy, hanem valódi győzelmet fog adni nekünk. Olyan győzelmet, ami felől semmi kétség nincs, hogy az ő keze munkája. Pál így áll elő és tesz egy bátor kijelentést, amikor úgy tűnik, minden elveszett. Isten szerette Pált, de szerette azokat is, akik vele utaztak. Az apostolnak Rómába kellett utaznia mindenáron. Útja alatt bizonyságot tett Uráról, de nem mindenki hitt neki. Egyesek meg akartak róla bizonyosodni, hogy igaza van. Akár azt is mondhatnánk, hogy itt volt a lehetőség, hogy mind megismerjék Isten nagyságát és szándékát. Van egy hihetetlenül csodálatos eleme ennek a történetnek: habár Pál csak fogoly volt, mégis úgy tűnik, hogy az egész utazás alatt ő a legszabadabb személy. Az is volt.