Virginia Woolfnak van egy irodalmilag nem túl fontos regénye, ami azt a tipikus angol élethelyzetet meséli el, amikor egy kisváros amatőr színtársulata egy darab előadására készül. A szöveg és az események egy kerti partival zárulnak, amikor az első harci repülőgépek megjelennek az égen, és kitör a második világháború. A szereplők csak ekkor veszik észre, hogy mi veszi körül őket. A Biblia Noé napjait írja le így, minden megy a maga megszokott módján, és akkor érkezik az ítélet. Ez a mű emellett arra is figyelmeztet engem, hogy a leghétköznapibb esemény is megmaradhat az emlékezetünkben, ha közvetlenül egy szörnyű esemény előtt történik meg.

Senki nem hiszi majd el nekem, hogy a hazafelé vezető úton – a Festményprédikációk második estjén jártam a Baptista Házban – azon gondolkoztam, hogy egy cukor nélküli kávé és mindenmentes sütemény mellett túl könnyű az élet. Az ember ilyenkor könnyen megfeledkezhet a létezés nehézségéről. Miért is vettem részt ezen az eseményen? A válasz nem egyszerű, de ha Isten néha nem ajándékoz meg ilyen csendes, nyugodt és örömteli pillanatokkal, akkor nem fogunk visszavágyni a régi, szép időkbe. Ezáltal sosem fogunk vágyódni a mennyei örömbe sem, ami vár ránk. Ha nem kapunk ebből az örömből ízelítőt, akkor tele leszünk keserűséggel. Ha nem is érzi és érti mindenki azt a csendes örömet, amit a Festményprédikációk művészeti estje okoz, akkor is szükségünk lehet rá. Másoknak másképp akarja az Úr ezt az örömöt megmutatni. Ebben a rövid írásban azt szeretném bemutatni, hogy milyen haszna van egy ilyen alkalomnak. Hátha kedvet csinálok hozzá.

Többször hallottam már Mikes Balázst festményekről beszélni, és mindig szívesen hallgatom. Különösen tetszik, ahogy felkészül egy képből, és olyan apró részleteket is megmutat, amiket a képtárban órákat töltve a mű előtt sem vennénk észre. Ő ráadásul ki is emeli azokat. Ez alkalommal id. Pieter Bruegel Keresztelő Szent János prédikációja című alkotását mutatta be. A kép 1566-ban készült el, és viszonylag nagy mérete mellett rengeteg szereplőt, alakot vonultat fel és mutat be a táj mellett. Minden alaknak külön jelentősége van, ezek közül néhányat mutatott be számunkra, közelebb hozva hozzánk a kép jelentőségét. A közelség különösképpen fontos ennél a festménynél, hiszen az eredeti mű a Szépművészeti Múzeumban található, és az azt tulajdonló Batthyány családnak az alkotás megszületéséhez is sok köze van. A Festményprédikációk mindig visszarepítenek a múltba, amikor Bibó tanár úr művészettörténet-óráit hallgathattam. Ez a kevés jó emlékek egyike abból a korból, amire nem szívesen emlékszem vissza.

A festmény Keresztelő Szent János prédikációját mutatja be, azt a pillanatot, amikor Jézus megérkezik és bemerítkezik majd általa. S az Úr mint szeretett Fiáról tesz majd tanúbizonyságot. Egy hétköznapi eseményt látunk, a próféta prédikál, de a következő pillanatok már világ- és üdvtörténelmi jelentőségűvé válnak. Erről a képen szereplő alakok azonban semmit nem tudnak, semmit sem sejtenek. Ezt a semmit nem tudást látjuk a festmény figuráin. Valakinek éppen a tenyeréből jósolnak, és sokan nem a prédikációra figyelnek, hanem valami másra. Ráadásul több olyan nemzetiségű embert szerepeltet a képen Bruegel, akik nem lehettek ott: törököt és kínait. Ugyan rengetegen veszik körül Jánost, de sokan nem figyelnek az igehirdetésre. A főalak éppen rámutat Jézusra, és áldásra emeli a kezét. Ebből a mozdulatból tudjuk meg, hogy kire kellene figyelnünk. Ez a mozdulat a Megváltóra mutat. S ez az utolsó pillanat, amikor még nem ő van az események középpontjában.

Bruegel két élethelyzetet mutat be egyszerre. Az első: a kép címében említett bibliai történet. A második: a németalföldi protestánsok XVI. századi helyzete, amikor nem gyűlhettek össze a templomaikban, mert a spanyol király megtiltotta az istentiszteleteket. Így úgynevezett bozótprédikációkon vettek részt hallgatva Isten igéjét. Volt, amikor akár húszezren is összegyűltek ilyen alkalmon, s nem mindenki a prédikációra volt kíváncsi. A művész ebben a számára nagyon jól ismert közegben mutatja be János prédikációját. A távolban egy folyó látszik, ahol éppen néhányan bemerítkeznek. Még távolabb egy várost láthatunk, talán a mennyei Jeruzsálemet vagy annak egyfajta előképét. Tehát bemutatja a lelki élet teljes folyamatát: az ige meghallását követi a hit megszületése az emberben. Majd jön a hitvalló bemerítkezés, és végül eljutunk a mennyei célig. Egy festmény egyszerre tudja bemutatni ezeket a mozzanatokat. Ez jellemzője a németalföldi festészetnek, de csak akkor értjük meg, ha valaki elmagyarázza nekünk. A művészet azonban mindig több, mint magyarázkodás.

Mi jelentette számomra a legtöbbet ezen a képen? Mit vittem haza magammal erről az estről? János rámutat Jézusra, aki összefont karral hallgatja az igehirdetőt. Ez a tartás abban a korban a feszült, koncentrált figyelmet jelzi és az ebből fakadó belső összeszedettséget. Jézus éppen rákészül a szolgálatára, az igehirdetésére és megváltás művének véghezvitelére. A következő pillanatban már meg fog szólalni. (Jézus mindannyiunkat így akar megszólítani.) Körbenéz, megfigyeli az embereket, akik számtalan – nem mindig helyes – szándékkal és okból vannak jelen és hallgatják a „pusztai” embert, aki nagyon is kilóg kora világából. Jézus látja és ismeri ezeket az embereket, akiket megváltani szeretne és akarna, örök életet és üdvösséget ajándékozva nekik. Nincsenek róluk illúziói, ismeri őket. Mégis kihirdeti nekik Isten országának örömhírét, evangéliumát. Számomra ez hatalmas csoda, hiszen tudja, hogy sokaknak mindez felesleges cselekedet lesz. Mégis megteszi. Emlékeztessen bennünket ez arra, hogy az evangélium nemcsak az arra méltóknak szól, hanem mindazoknak, akiknek szükségük van rá. Ezért mi nem szörnyülködhetünk a világ szörnyűségein vagy közönyén. Hirdessük az evangéliumot odafigyelve Istenre, magunkra és hallgatóinkra, ahogy Jézus tette! A kép Jézust mutatja be számunkra, mielőtt elkezdi nyilvános szolgálatát. Néha ezt a képet is fel kell idéznünk az elménkben, hogy alkalmasak legyünk a szolgálatra. Másrészt ez a kép azt mutatja, hogy Jézus lát bennünket. Ez a látás a reménységünk egyik alapja, mert ő már ekkor szeretett bennünket, és életét adta értünk. Tudta, hogy nem mindig leszünk méltóak erre. Mégis feláldozta magát értünk. Mielőtt megláttuk és meghallhattuk volna őt.

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy a Közel-Keleten újra harcok vannak. János igehirdetésének a lényege a következő volt: Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa! A fejsze a fák gyökerére vettetett. Az ítélet közel van és elkezdődött – prédikálta János. Jézus nem cáfolja mindezt, de meghirdeti a kegyelmi időt. Az ítélet nem törlődött el, csak halasztást kaptunk. A megtérésre hívó szó mindenkihez szól, ma is. Hálás vagyok azért, hogy meg lehet hallani egy finom kávé mellett is, és nem csak a lövészárkok mélyén, szenvedések közepette. A kérdés az, hogy miként válaszolunk a megtérésre hívó szóra. Sehol nem könnyű jól válaszolni rá. Ne a körülményekre figyeljünk, mert azok nagyon gyorsan változnak!