A fél világ focilázban él, az emberek figyelme ezekben a napokban az Egyesült Államokra, Mexikóra és Kanadára irányul, ahol zajlanak a 23. labdarúgó-világbajnokság mérkőzései.
Lesznek a vb-nek nagy győztesei, vesztesei, lesznek emlékezetes pillanatai, amelyekről még sokáig beszélni fognak, de egyvalami biztos: még mindig varázsa van ennek a sportnak.
Játék ez, vagy komoly valóság? Lehet-e lelki üzenetet kiolvasni, meglátni ebből a játékból? – gondolkodtam el a nagy csatákat látva, s közben eszembe jutott Pál apostol korinthusi levele.
A levél egyik fejezetében az életet Pál egy nagy versenyhez hasonlítja, mondhatnánk, olyan az élet, mint egy nagy futballmérkőzés. Van tétje: valaki győz s hervadhatatlan koszorút nyer, s valaki veszít s megszégyenülten távozik az élet stadionjából. A mérkőzésen a sportolók minden erejüket beleadva futnak, vállalva azt is, hogy lesérülnek, ha meleg van, ha hideg van, ha esik, ha fúj a szél, s mindezt csak azért, mert előttük lebeg a cél: az a dicsőség, ami a győzteseknek jár.
A játékosok hónapokat edzettek azért, hogy jó eredményeket érjelek el a világversenyen. Ügyeltek az étkezésükre, a testi, lelki kondíciójukra, gyakran leküzdve fáradtságukat, testi kívánságaikat is. A lelki életben is szükséges a jó kondíció, a rendszeres edzés, felkészülés. A helyes táplálkozás, a Biblia olvasása, tanulmányozása, az imádkozás, a közösségbe járás. Nekünk is gyakorolnunk kell az „önmegtartóztatást”, hogy hervadhatatlan koszorút nyerjünk (1Kor 9,25), még életünket sem kímélve kell végeznünk szolgálatunkat! Ha a sportolók ezt egy mulandó, világi dicsőségért készek megtenni, nekünk, hívőknek mennyivel inkább meg kellene ezt tennünk az örökkévaló jutalom reményében.
A pályán két csapat van, amelyek egymás ellen harcolnak. Az életben is leegyszerűsítve csak két csapat létezik, Isten országa és a világ. Nekünk is ismernünk kell az ellenséget, a sátán stratégiáját, mesterkedéseit, hogy a Bárány vérével és a bizonyságtételünkkel legyőzhessük őt (Jel 12,11).
Az is bizonyos, hogy csak az a csapat nyerhet, amelyik szabályszerűen küzd. Az életben gyakran hisszük, hogy figyelmen kívül hagyva erkölcsi szabályokat, mindenkin átgázolva elérhetjük céljainkat. S valóban gyakran kifizetődőbbnek tűnik ez a játék, de a végelszámolást tekintve csak az nyer hervadhatatlan koszorút, aki ismeri a szabályokat, s azoknak megfelelően harcol. A pályán is van egy játékvezető, egy bíró, aki sípjába fúj, ha szabálytalanságokat lát. Az életben Isten a Bíró, akinek hatalmában áll „sárga lapokat” vagy „piros lapokat” is adni, ha nem megfelelően éljük az életünket. A gyülekezetekben is láttam sok szabálytalanságot, amelyekbe sokan belesérültek. Még olyat is láttam, mikor a szabálytalankodó próbált reklamálni, megmagyarázni az esetet. A bíró előtt néha rejtve maradhat egy-egy jelenet, de ott a videóbíró, ami elől nem lehet elbújni. Isten is mindent lát és igazságosan ítél, nem részrehajlóan.
Aztán azt is látnunk kell, hogy a foci csapatjáték. Lehet önzősködni, de eredményes az ember csak csapatban lehet. Ezt is meg kell tanulnunk nemcsak a sportban, de az életünkre nézve is. A gyülekezetben is lehetnek kiváló tehetségek, de csak együtt lehetünk győztesek, együtt tudjuk teljesíteni Megváltónk küldetését. Mai individualista világunkban, amikor mindenki az önmegvalósításról beszél, tanulhatunk a labdarúgóktól, akiknek csapatban kell gondolkodniuk és játszaniuk, különben eredménytelenek lesznek.
A pályán nem is kell mindenkinek gólt rúgnia. Vannak védőjátékosok, van kapus is, aki nagyon ritkán merészkedik az ellenfél térfelére. Nem mindenkinek ugyanaz a feladata a gyülekezetben sem. Fontos, hogy mindenki megtalálja a saját helyét, „posztját”, csak akkor tud igazán jó eredményt elérni az életben.
Pál apostol írta: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél…” (1Kor 9,26)
Képesek vagyunk-e mi is a mennyei célra tekintve élni életünket, s úgy harcolni, hogy ne kelljen a sípszó után szégyenkeznünk azért, amit s ahogy tettünk? Még tart a mérkőzés, a nézőtéren minden szem bennünket figyel, a mennyei seregek nekünk szurkolnak. Hogyan fogunk teljesíteni, mi lesz a végeredmény, amikor a mennyei Bíró lefújja az életünket?
Vannak, akik csak most kezdik vagy kezdték el a „játékot”, és vannak, akik már a második félidőben vagy a második félidő hajrájában, netán a hosszabbításban tartanak. De mindenkire érvényes, hogy addig nem szabad abbahagyni a futást, amíg a mérkőzés véget nem ér. Utána mehetünk zuhanyozni, pihenni!
Vannak olyanok, akik a kispadra szorultak, akik lesérültek vagy megsértődtek vagy önmagukat ültették a pályán kívülre. Nekik is szól a felhívás: vissza a pályára, vissza a küzdelembe, ne éld le úgy az életedet, hogy mindig a periférián mozogtál csak! Kényelmes, de nem túl dicsőséges az ilyen élet! Sokan szeretik a focit, de csak a lelátón ülve vagy kényelmes fotelből, sörrel és chipsszel a kézben. Egy interjú során megkérdeztek egy amerikai futballedzőt, hogy ez a sportág, amelynek több milliós szurkolótábora van, mennyiben járul hozzá az amerikai lakosság egészségéhez. Rövid gondolkodás után ezt válaszolta: „Nagyon kis mértékben, hiszen emberek milliói, akiknek nagy szükségük lenne a mozgásra, huszonkét olyan játékost bámulnak, akiknek valójában pihenésre lenne szükségük.” (David Prior) Nem sok értelme van a „kanapékereszténységnek”. A pályán igazán izgalmas a játék!
Vannak, akik ellenünk szurkolnak, de sokan vannak olyanok, akik értünk izgulnak! Nézzünk fel „Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére”, hogy lelkünkben megfáradva el ne csüggedjünk (Zsid 12,2–3)!
„Föl, testvérem, harcra készen, / Szent csatára győzelemért!” (BGYÉ 382)
Merényi Zoltán
Photo by Johannes Hübner on Unsplash
