„Mester, jelt akarunk látni tőled.” (Mt 12,38)
Ha egy külföldről hazalátogató nagyapa magához szólítja őt még nem ismerő, bölcsődés korú unokáját, az rendszerint távolságtartóan veszteg marad. Ha ekkor emberünk módszert változtatva egy érdekes tárgyat, egy színes képet vesz a kezébe, majd azt a kisgyermek felé nyújtja, s újra hívja őt, a kicsi elindul, kartávolságnyira lefékez, gyorsan megkaparintja az ajándékot, majd szerzeményével visszasiet a helyére.
A kezdeti állapothoz viszonyítva úgy tűnik, hogy most már kedvezőbb a helyzet. Hisz létrejött valamiféle kapcsolat a gyermek és az ajándékozó között. Valójában azonban csak a gyermek és az ajándék között. Sok ember istenkeresése, hitélménye nem több ennél: mennyei
Atyánktól eredő kedvességek, jelek és csodák keresésében és „átélésében” teljesedik ki. Lelki érdeklődése olyannyira csak az ajándékra irányul, hogy azt sem észleli, ha az ajándékozó esetleg nem is a Mindenható, hanem ravasz utánzója, a vele kibékíthetetlen ellentétben álló szellemi lény: a sátán.
A Szentírás igazolja azt a tapasztalatunkat, hogy az eredendően embergyilkos Gonosz elejtésünkre még szemfényvesztő jelekkel és csodákkal is hajlandó kecsegtetni bennünket, az utolsó időkben különösen (Jel 13,13). Egyáltalán nem bánja tehát, ha az átlagot messze meghaladó módon foglalkoztatnak minket különleges lelki jelenségek és élmények. (Bizonyára kedvére való az is, hogy az évtizedeken át még tömény anyagelvűséggel ámított közép- és kelet-európai polgárok most már odáig vannak az okkultizmusért, a spiritizmusért és mindenféle régi és új pogány hitekért.) A lényeg az, hogy a lelki csecsebecsékkel való öncélú foglalatosságunkkal meghiúsítsa az egyszülött
Fiát nekünk ajándékozó mennyei Atyához fűző éltető gyermeki közösség létrejöttét.
A Biblia megérteti velünk, hogy az örökkévaló Isten a mi Édesatyánk. Nem hasonlítható az utcán jó dolgában talmi ajándékot osztogató emberbaráthoz. Ő egész lényével szeret minket, és nem akarja jelenlétét kiváltani mégoly értékes ajándékokkal sem, hanem önmagával, a vele való közösséggel akar kedveskedni nekünk.
Ezért fogad be minket majd egykor az ő országába – „mindenkor az Úrral leszünk” (1Thessz 4,17) –, és hív meg most az Üdvözítő fősége alatt működő gyülekezet meghitt családi körébe is.
Természetesen itt sem lehetetlen az ajándék – a jel vagy a csoda –, ám örömünk és jó közérzetünk – a békesség, a salom – záloga mégsem ez, hanem az a meggyőződésünk, hogy „Itt van Isten köztünk…” (BGyÉ 441). Ugyanis „ez sokkal jobb mindennél” (Fil 1,23), és ez nemcsak a földről való elköltözésünk után igaz, hanem már most is az. Mert minden egyébnél nagyobb nyereség az, ha annak felemelő társaságában lehetünk, akinek szeretetéről az értünk véghez vitt golgotai áldozata által csodás ajándékok nélkül is már kétségtelen bizonyosságot szereztünk.
Ez a mi hitünk és életünk sziklaszilárd alapja! Valóban az?
Győri Kornél
