A Mk 10,17–18 igéjének magyarázatában az Érted-e, amit olvasol? I. kötete (dr. Almási Tibor kézirata) szól a „jó” jelzőről: „Ezt a jelzőt Istenre alkalmazták. […] Jézus nem visszautasítja ezt a jelzőt, amely csak Istennek jár, hiszen ő és az Atya: egy. Csupán azért alkalmazza a visszautasításnak ezt a módszerét, hogy kiderüljön: a törvénytudó a »jó« jelző használatával tudatosan azonosítja-e Krisztust Istennel.”

Mondhatnánk és mondjuk is ki azt, hogy a mi Urunk a „jó”-val nem tulajdonnevet alkot, amikor a gazdag ifjúval beszél, és nem arra serkenti, hogy Istent így kell megszólítani. Őt se, de Istent se, ennek ellenére megáll (!) a kijelentés: „Senki sem jó az egy Istenen kívül.” (Mk 10,17)

Ha arra gondolok, hogy az Úr Jézus Krisztus kétszer is azt mondta magáról: „Én vagyok a jó pásztor…” (Jn 10,10.14) Nincs is semmi gond, ha őt e megszólítással tiszteljük, bár ő így sehol nem kéri.

Felteszek most egy kérdést, majd kifejtem a választ. A jelzőből és az Isten névből hogyan alakult tulajdonnév? A „jó” jelző Istenre vonatkoztatva – ezt százszor is aláhúzom – biblikus és igaz! Most mégis másról legyen szó.

Kérdezem továbbá azt, hogy beszélgetéseinkben a „Jóistenről” kell vallanunk, imádságainkban pedig a „Jóisten” megszólítás szükséges? „Istenem!” – nem lenne ez elég? A „jó” jelző használata nélkül vétkeznénk? Más megközelítéssel kérdezem: hogyan került a tulajdonnév elé közvetlenül a jelző, s hogyan olvadt egybe vele? Úgyannyira, hogy ejtésben és írásban is egynek lehet venni, magyarán, keletkezett egy tulajdonnév.

Bizony, nem nyilvánítható szélsőségesnek az a keresztény újság, amelynek egyik cikke az előbbieknek megfelelően már a címében céltudatosan ezt kérdezi: „Létezik-e a »Jóisten«?”, majd a cikkben végig ezt az írásmódot használja.

Ha megszületett egy tulajdonnév, akkor azt nyilván egybe kell írni. Ha azonban így nincs a Bibliában, akkor van-e szükség rá, s ha van, akkor miért? Honnan ered? Ezek a kérdések foglalkoztattak engem, ezért fogtam bele ebbe az írásba. Közben pedig példának okáért arra a Benedek Elek-versre gondoltam, amely az Esti imák címet viseli. Az 1. vers „Én Istenem, jó Istenem…” kezdetű. Ez jutott tehát eszembe, hiszen gyermekkoromban erre lettem megtanítva, ezen kívül a reggeli, a „Jó Istenem, felébredtem…” kezdetűre. Érdekes, hogy Benedek Elekkel indította el Pósa Lajos Az Én Újságom című lapot, s annak 1890. évi 4. számában mindkét vers Pósa Lajos nevén található, felül a Reggeli imádság, alatta az Esteli imádság. Nem csak én tanultam és mondtam ezeket, akkor is, ma is, még a net világában is fellelhető mindkettő egyik-másik nagyegyház oldalán, példázva a vallásos közeget. Mint műalkotások értékelendők, ezt hangsúlyozom. Mégis: erre kell elmennünk?!… Biblikusan és a vallásosság színezetét kerülve lehetne is, kellene is akár a mi Urunkhoz, akár bármely felnőtthöz, akár kisebb gyermekhez, akár nagyobbhoz szólani. Erre viszont el lehetne és el is kellene mennünk!

A „jó” jelző és az Isten tulajdonnév összekapcsolása tehát eredményezett egy mára szinte úton-útfélen elhangzó új tulajdonnevet. Ászáf még határozottan jelzőt fogalmaz meg Istenről: „Milyen jó az Isten Izraelhez, a tiszta szívűekhez!” (Zsolt 73,1)

Valamikor mégis megtörtént az átfordulás (erről írtam), de nem a bibliai szövegekben, ott merő véletlenségből sem jelenik meg a „jó” jelzővel kezdődő tulajdonnévi forma!

A jelzős szerkezet helyett a következő mondatokban már mintegy azzá formálódott. Hadd idézzek: „Ma már nem csupán a világ fiai használják alkalomszerűen ezt a kifejezést: »Jóisten«, nem csak politikusok vagy közéleti személyiségek szájából hangzik el a Teremtő ilyen megnevezése. (Ez esetben talán megmagyarázható lenne – bizonyítva ezzel, hogy inkább elvont fogalomként használják, és nem élő kapcsolatot fejez ki.) De az, hogy hívő keresztények bizonyságtételeiben, közösségi alkalmakon, imaórákon, sőt igehirdetésekben is egyre gyakrabban fordul elő a »Jóisten« kifejezés, ez elgondolkoztató. Vagyis elmondhatjuk, már annyira általánosan elterjedt ez a »jóistenezés«, hogy szinte fel sem tűnik.” E mondatokkal a Vetés és Aratás 2003. évi 4. számában megjelent cikket idéztem írásomban, s az aktualitást illusztrálom. Lenne több hasznos mondat is, ezek közül egyet semmiképp se hagyjak ki: „Hiába olvas a Bibliában mennyei Atyáról, Megváltóról, Úr Jézus Krisztusról az ilyen ember – szívében (vagy szavaiban is) döntő teret kap a »Jóisten«.”

Belefogtam A hit hangjai énekeinek átvizsgálásába, hogy előbbieket illetően pontosabb adatokhoz jussak. Nem mondom, hogy nem találkoztam például a 189-es, Hagyjad a jó Istenre… kezdetű énekkel, bár ott jelzős szerkezetként láttam (a református énekeskönyv 158. énekében ez – miért, miért nem – Hagyjad az Úr Istenre… kezdetű, az egyes strófák fordításában minimális eltérés van).

A felmerült kérdést illetően a lehető legfontosabbat, vagyis a Biblia válaszát már jeleztem a kedves testvéreknek. Ehhez a válaszhoz szorosan kapcsolom Spurgeon személyét, ugyanis figyelmet fordítottam igehirdetéseire. Egyrészt arra, amelyben ószövetségi igéket magyaráz, másrészt arra, amelyben újszövetségieket. Arról bizonyosodtam meg, amit – megvallom – eleve feltételeztem, azt tudniillik, hogy sehol nem említ „Jóisten”-t, de köteteiben e szavakat jelzős szerkezetként sem találtam. Minden igehirdetése példája úgy a Krisztus-központúságnak, mint az írásközpontúságnak, így teljesen hiteles.

Olyan sok saját neve, olyan sok tulajdonneve van a mi Urunknak! Csak néhányat sorolok, s ezek között van, ahol így mutatkozik be: „Én vagyok a Mindenható Isten.” (1Móz 17,1) Szóról szóra ugyanígy hangzik az 1Móz 35,11. Egy másik helyen ezekkel a szavakkal fordul Mózeshez: „Én vagyok az Úr! Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak úgy jelentem meg, mint »Mindenható Isten«, de azt a nevemet, hogy »Úr«, nem nyilatkoztattam ki nekik.” (2Móz 6,2–3) Jeremiás egyáltalán nem kelti fel a „Jóisten” képét, nem egy jámbor valakiről beszél, aki előtt a harag ismeretlen lenne – mi azonban a „Jóisten” szóval félrevezethetünk sokakat (akár kérdezhetjük azt is, hogy lehet ez célunk?!…) –, ő ezt mondja: „De az Úr igaz Isten, élő Isten, örökkévaló Király! Haragjától megrendül a föld, dühével szemben a népek tehetetlenek.” (Jer 10,10) S olyan csodálatos tulajdonneveket hoz elő a Szentlélek Ézsaiás soraiban: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézs 9,5) A mi Urunk nagyon sokszor Atyának nevezte, s erre szól a bátorítás Pál szavain keresztül: „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: »Abbá, Atyám!«” (Gal 4,6)

Az ilyen nevek megállják a helyüket, válasszunk ezekből, akár más keresztények társaságában, akár izraelita testvéreink társaságában fordulnánk meg, de bizonyságként e párját ritkító kifejezések a nem hívők előtt is biblikus, ennélfogva gyönyörű és igaz megvallások. Ne adjuk alább!

Én legjobban Megváltónk nevében (neveiben) gyönyörködöm. Az ő nevét szívből vallva szerzünk legnagyobb örömöt Istenünknek! Nem ez-e a célunk? Kimondani azonban sokszor nehéz a nem megszokottat. Ellenségünk valahogyan féket köt (vagy azt akar kötni) a nyelvünkre, hogy nehogy kimondjuk a legdrágább nevet, bevallom, hogy ezt többször tapasztaltam én is. Örömöt igazán az ő nevét megvallva fogunk érezni, az ennél sokkal fontosabbat pedig már elmondtam néhány mondattal előbb.

^{Photo by Ümit Bulut on Unsplash}