Vas Ferenc vagyok, baptista lelkipásztor Tokodon. A művészeti ágak közül az irodalommal foglalkozom. Rövid lelkiségi írásaim jelennek meg az egyházi sajtóban. Az alkotóhét az utóbbi időkben az évem legfontosabb eseménye: ilyenkor tudok a legjobban az írásra koncentrálni. Az idei téma a Kapu volt. A hét tanulságát a Prédikátorhoz hasonlóan tudom megfogalmazni: „A kapuknak ki kell nyílniuk és be kell zárulniuk.” Megvan ennek is az ideje. Az én feladatom, hogy ezt a folyamatot érzékeljem, megértsem, leírjam és elfogadjam. Erre törekedtem írásaimban.

Kapuk és feliratok árnyékában

Az író felelőssége az odafigyelés, a megfigyelés. Úgy kell járnia a világban, hogy meglássa azt, amit senki nem lát, senki nem vesz észre. Arra kell számítania, hogy majd meglát valamit, ami csak egyszer történik meg az életben. Ha ő nem veszi észre, akkor az az esemény nyom nélkül fog eltűnni. Tudva azt, hogy ez sosem fog vele megtörténni, sosem sikerül majd ilyen eseményt rögzítenie. Mégis ennek észrevételére kell készülnie és minden pillanatban ezzel a lehetőséggel kell számolnia. Majd az ilyen „semmi különleges” élményeit úgy kell megírnia, hogy mindenki megértse.

Most nem a ködöt fogom megvizsgálni a benyomásaimon keresztül, hanem a kapukat és az ajtókat. Azokat, amelyek felnyitnak előttünk és egyúttal lezárnak valamit. Sokszor nem tudjuk, hogy mit. A kapuk mindig a váratlan színterei, noha már messziről látjuk, hogy ott vannak.

Pécsett járok az alkotóhéten. Ennek az utamnak a helyszínei valósak, lekövethetőek. Az események, amelyeket leírok, megtörténtek. Arra voltam kíváncsi, hogy egy téma mit indít el a gondolataimban, hogyan tudom leírni az ezzel kapcsolatos érzéseimet. Pécs a kapuk városa, hasonlóan sok magyar városhoz, de ez csak most jut eszembe. A kapuk hatalmassá, akár városnegyedekké nőhetnek, mint a modern városok. Később úgy tűnt a számomra, hogy a kapu elnevezés kikopott a városból, de a nyomai még megtalálhatóak.

Elindulok a Zsolnay negyedből a sétálóutca felé. Furcsa jelenet zajlik le előttem, ahogy haladok. Két nő beszélget az utcán. Az egyik – őt szemből látom – magas, csinos és jólöltözött. Akivel beszélget, alacsony, barna, ocelotmintás nyári ruhát visel és egy kisgyermek van a karjában. A jólöltözött nő a gyermek homlokát simogatja kedvesen és szeretetteljesen. Sokkal inkább a kicsire figyel, mint a beszélgetőtársára. Ezért tűnik fel nekem ez a jelenet. Közelebb érek hozzájuk, és azt hallom, ahogy a barna nő azt kéri: „Ha nem csukja be az ajtót, akkor elmennék a kicsivel a boltba.” A jólöltözött nő igent mondhatott, mert a barna nő elindul a kisfiával. Amikor a kapuhoz érek, a kulcs fordulását hallom a zárban. Ez a hang nagyon rosszulesik nekem, az idegennek is. A kapuk az ígéretek ellenére bezárulnak. Én már tudom, de a fiatal barna nő majd nemsokára szembesül ezzel. A ház feliratát csak ekkor látom meg: „Családok átmeneti otthona”. Sírni támad kedvem.

Haladok tovább a Széchenyi tér felé. A sétálóutca kong az ürességtől, még nagyon korán van. Odaérek a pálosok templomához. Be szeretnék nézni, mert tavaly is zárva volt. Idén nyitva van, de a felirat közli: a jövő héten a szentmisék lelkigyakorlatok miatt elmaradnak. Belépve meglátom a templom belsejét, a megvilágított oltárt. Hangot hallok az utcáról: „Ide is be akarsz menni?” A templom ajtajai zárva vannak. A belépőnek csak ennyit mondok: „Ma csak idáig jutunk el.” Van, amikor a kapu ugyan nyitva van, de az ajtó zárva.

Továbbsétálok, mert keresem az antikváriumokat. Az első nyitva van, veszek két könyvet, mint régen egyetemistaként. A másik éppen zárva van. Azért, mert a tulajdonos éppen könyveket vesz át vagy vásárol meg éppen, és ezt az üzletet intézi. „Most nem tud bejönni” – szólít meg. Pedig én elsősorban arra lennék kíváncsi, hogy tavaly óta, amikor a boltja új helyre költözött és nagy rendetlenség volt nála, mekkora rendet sikerült tennie a saját kis Guttenberg-galaxisában. Ez a másik nagy írói felelősség, rendet tenni a könyvek között. Az antikvárium tulajdonosa ezután leguggol és lezárja az utat a boltjába belépők, a leendő vásárlók elől. Nem az ő hibája ez, de sokszor ilyen mozdulattal zárjuk le a kapukat, bejáratokat és ajtókat a másik ember előtt. Teszek egy kisebb kört, hátha később bejutok. „Rögtön jövök” tábla fogad. Én akkor meg inkább holnap jövök. Holnapután lett belőle.

Lefordulok a sétálóutcáról, keskeny tipikus pécsi utcára jutok. A túloldalon a Tan Kapuja általános iskola és gimnázium. A buddhizmusban a kapuig tudnak elvezetni, a belépés csak saját felelősségre történik. Eljutni csak a kapuig nagy út, de nagy csalódás is lehet. Az embernek magának kell vállalnia ezt a nagy lépést.

Sétálok tovább az egyetem felé, de sokkal inkább a Zsolnay-szobor felé. A lejtős utcán egy romos épületet látok meg. Romos, régi és hatalmas. Az ajtaján, a bejáraton hatalmas vasrács, de mögötte befalazott kapu. Azért, hogy ott még véletlenül se jusson be senki. Az épület falán a felirat: „Megyei Kórház”. Az ajtót eltüntették, de az épület felépítésének régi célját még feliratként megtalálhatjuk. Az épület romos, de talán még menthető lenne. A kérdés egyértelmű: Ki jut be az épületbe, hogy az építő munkát elkezdje?

Ugyanazon utca sarkán újabb romos épület felirattal: „Vigyázat, omlásveszély!” Az épület a Néprajzi múzeum, gondosan megadott látogatási idővel. Ez meglep, hiszen a néprajz érdekes és fontos, de nem omladozó falak közt szeretném megtekinteni, legalábbis múzeumként. Kint, vidéken vállalom ezt a veszélyt, de nem Pécs belvárosában. Eszembe jutnak a vajdasági látogatásaim, ahol romos templomokba lépve sejthettem meg valamit a nem is olyan távoli múltról és a jövőről. Újabb, apróbb feliratot veszek észre: „A múzeum technikai okok miatt zárva.” Milyen szép kifejezés arra, hogy az épület összeomlóban van. A kapuk és ajtók még állnak néha, de az épületek mögülük már rég eltűntek.

Főiskolásként gyakran megfordultam a nyolcadik kerületben, oda jártunk ebédelni. Ilyenkor nagyon feltűnően és egyértelműen diáknak kellett látszanom, ha el akartam kerülni a kapuk alól érkező kéretlen ajánlatokat. Talán ez az emlékkép éledt fel bennem újra, amikor egy nőt láttam várakozni egy kapuban. Talán a testtartásában volt valami, ami erre emlékeztetett. Talán csak az én belső tisztátalanságom miatt jutottak eszembe erről a képről a nyolcadik kerületi kapukban ácsorgók. Nem tudom. A kapuban állók nem mindig jó szándékúak, ahogy az őket figyelők sem. Az ajtó előtt nemcsak Jézus állhat zörgetve és kérve a bebocsátást, hanem mások is. Nem mindegy, kit engedünk be életünk ajtajain.

Falun élve vannak olyan napok, amikor nem látok öt embernél többet. Őket mind ismerem, ők is ismernek engem. Ezért számomra nagy érték, ha embereket látok és találkozhatok velük. Szeretek velük beszélni, ha csak néhány szót tudunk váltani, akkor annak már örülök. Ezért számomra egy nagyvárosi séta mindig nagyon megterhelő, most éppen a fájós derekam miatt is, de annak megtapasztalása is meggyötör, hogy mennyi embert látok. Emberek, akik kapuk egy új és más életre, s nekem el kell mennem mellettük. Nem figyelhetem meg őket, nem bámulhatom meg őket, és nem is beszélgethetek velük. Ez a sok elmaradt lehetőség nagyon fáraszt. Ilyenkor sok olyan inger ér, ami feldolgozhatatlan marad a számomra.

Eljutok a buszpályaudvarig, ahol emberek sokasága vesz körül. Ezek az emberek mintha valahonnan nagyon távolról jönnének, és nem a környékbeli falvakból. Látom a formátlanságukat, néhányan ijesztően kövérek, mások végtelenül soványak és sokan láthatóan gyógypedagógiai problémákkal küzdenek. Emberi alakjuk alig hasonlít azokhoz a hollywoodi celebekhez, akiket napról napra a tévében látok. Öltözetük elképesztő, hiszen izzasztó nyár van, és pénzük erre alig. Ruháik nem stílusosak és egyáltalán nem a megfelelő méretűek. Nem azért, mert nem akarnak törődni ezzel, hanem mert ezt engedik meg a lehetőségeik. Hirtelen, lehet, a fáradtság miatt is, úgy érzem, ez a pályaudvar valamiféle feljáró a létezés egy másik, mélyebb és rosszabb bugyrából. Szégyellem magam ezért a gondolatért. Dante nem őket látta az útján, de valahonnan nagyon mélyről jönnek. Szembenézni velük és köztük járni kihívás, amit sokan nem ismernek be. Az ajtók mögött, amelyek megnyílnak, nem csak jó dolgok vannak, és nem csak jó emberek. Vajon felkészültünk erre a lehetőségre is, amikor felnyílnak az ajtók? Tudunk-e egyszerre emberségesek maradni és megvédeni magunkat?

Nemcsak a menny kapui nyílnak, hanem a pokolé is.

Abban reménykedtem, hogy más sétáim is ilyen termékenyek lesznek. Nem így történt. Vagy nem voltam elég érzékeny, vagy nem voltak olyan erős élményeim, amiket meg szerettem volna írni és örökíteni. Ezért volt bennem egy kis hiányérzet. Később azt értettem meg, hogy az ajtóknak be is kell záródniuk, hogy egészséges, épelméjű életet tudjunk élni. Be kell záródniuk, hogy fel tudjuk dolgozni a velünk történteket. Ehhez nem lesz elég egy rövid séta Pécsett, hanem az egész életünket kell rászánnunk. Ez nem írói, hanem személyes felelősségünk.

Első zsoltár

A sors kapuja
Merre nyitsz kaput?
Merre jársz? Hová tartasz?
Sosincs céltalanság, csak
látszólag. Oda érsz,
ahová tartasz.
Sorsod nem véletlen,
iránya jól kivehető,
minden utad a tiéd, sosem másé.
Gyümölcsök vagy sivatag,
te választasz.

Negyvenkettedik zsoltár

A templom ajtaja
Nyílik az ajtó,
mindig csendesen csikorog
a templom ajtaja Jeruzsálemben.
Nem a kapuk, nem az oszlopok
nyűgöznek le körülöttem.
Hanem a szomjúságom, amit
már távol tőled érzek.
Odaérhetek, odaérek-e
hozzá, aki szomjam oltja?
Vajon megtörténik, mire várok?
Addig könnyem csorog,
ebédem sós és keserű,
végigömlik arcomon
olaj helyett.
Csak szomjasabb leszek.
Egyedül maradtam csüggedésemmel.
Várom szabadításod, szabadként
és elveszettként.
Honnan nézzek még föl rád?
Honnan várjalak, hogy betoppansz?
Hogyan halljalak meg, mikor
zúg a fülem, zúg a világ?
Elmerülök, falak omlanak rám.
Még itt is, mikor ajtódnál állok.
Vajon meghallasz?
Vagy csak vádjaim jutnak
hozzád,
akire szomjazom.
Kételyeim csak halkan mormolom,
de a világ nem. Ők üvöltik:
Merre vagy?
Kinyílik az ajtó, fény árad rám.
Lecsendesülök. Ezért jöttem.

73. zsoltár

A csalódás ajtaja

Amikor legjobban hiszek,
amikor célhoz értem.
Észrevétlenül kinyílik
egy ajtó, mely mögött
csalódások sora áll.
Jeges útként, melyen csúszol már.
Ezt az ajtót én nyitom ki,
kétségtelen.
Rálátok a gazdagokra, a pökhendiekre,
s az ő erős igazságukra.
Ők sosem csúszkálnak, nem inognak.
Ruháik tökéletesek, ahogy
terveik és gondolataik.
Mégis minden igazságuk fenyegető,
de sosem félnek.
Még az éggel is perelnek,
s népszerűek.
Szavuk édes méz a fülben.
Akaratuknak még az Isten sem állhat
ellen.
A kinyílt ajtó előtt állva
csak nézek és félek.
Az én terveim köddé válnak,
nevetségesek.
Értük bántást érdemlek.
Tied vagyok, Uram,
tiszta vagyok.
Ezen az ajtón nem akarok
sem belépni, sem benézni.
Ez a csalódottságok ajtaja.
Uram, itt vagyok házadban,
de még a régi ajtók nyílnak fel.
Mutass újat vagy régit,
hogy rád találjak.
Nem az én lábam gyenge,
hanem az övék.
Ők csúszkálnak,
remegnek
a félelemtől, veszteségtől.
Fenséges mozdulatlanságuk
remegő póz csupán,
ami eltűnésüket előzi.
Terveik eltűnnek, akár a lélegzet
ködje a sivatagban.
Néha mégis szomorkodom,
noha nem kellene.
Butáskodom, mert
érezni szeretném jelenléted,
ahogy megvigasztalsz,
utat mutatsz.
Csak te vagy nekem. Ez elég.
A csalódás ajtaja nyitja
az ítélet napját.
Ott van a menedékem,
ahová vezetsz.


Vas Ferenc

Fotó: Nagy Hanna Viola