Reggelente nagyokat döccenve száguld a busz a város pereme felé. Utasainak legtöbbje munkába siet. Kezükben, ölükben a megszokott tízórais csomag, szatyor vagy aktatáska. Néhányan azonban öntözőkannával, kerti szerszámmal és virággal utaznak. Rendszerint idősebb és csak nagy néha fiatalabb asszonyok. Férfiak szinte soha.

A kannák, szerszámok és virágok gazdái a buszjárat végállomásánál fekvő nagy köztemetőbe igyekeznek, hogy szeretteik sírját rendezzék, gondozzák, meg azért is, hogy e munka közben néha egy-egy sóhajjal, könnyel áldozzanak az elhunytak emlékének. Még néhány perces utazás, és aztán odaérnek a virágdíszes temetőbe. Látogatásuk nyomán majd megszépül egy-egy sírhant. Behunyom a szemem. Egyszerre elém rajzanak a sírlakók, akiket ilyen megható gondossággal vesz körül a cselekvő emlékezés. Ám meghatottságomat és a holtak elmosódó árnyait messze űzi egy tolakodó kérdés: Vajon életükben elég szeretetet kaptak-e azok, akiknek sírját halottak napja táján virágpompába és fénybe borítja a már-már halottkultuszba forduló kegyelet? Csak a mindent látó Isten a megmondhatója, hogy azok közül, akik ebben részt vesznek, a többséget az elhunyt iránt tovább élő szeretet készteti a temetőlátogatásra, de sokan lehetnek, akiket a vétkeik és mulasztásaik miatt lázadozó lelkiismeret kényszerít a sírkertbe, hogy megkíséreljék törleszteni azt, ami törleszthetetlen.

Bárcsak megelőznénk mindannyian e kései és meddő lelkiismeret-furdalást azzal, hogy még időben megfogalmazunk egy eszméltető kérdést:

Vajon élő szeretteinket illő gyöngédséggel, törődéssel vesszük-e körül? Helyénvaló ez a fájdalmas kérdés, hiszen nem kell ahhoz elhunytakat emlékezetünkbe idézni, hogy példákat találjunk az elmulasztott szeretetre. Még elérhető, közöttünk élő emberek megfáradt, némán vádoló tekintete jut eszembe. Ott van a családjáért megrokkant édesapa, aki ma már egyik gyermekének sem kell. Vagy az a feleség, akit megcsalattatásának fájó szégyene emészt lassú halálra. Látom a koravén, örömtelen gyermekeket, kiknek ártatlan mosolyát az alkoholista apa orozta el. Merészel-e valaki arra gondolni, hogy e szenvedőknek méltó kárpótlás lesz majd a haláluk után tetemük fölé emelt drága síremlék vagy a díszes virágok garmadája?! A túlvilági meggazdagítás az Isten dolga, és ezt ő annak idején meg is adja, de az emberre bízta embertestvére múló életének megszépítését. Erre a mi földi életidőnk és a másiké áll rendelkezésünkre csupán. Az élet azonban rövid, az idő szélsebesen rohan. Épp ezért nem majdan, hanem most kell tennünk valamit!

„Az élőknek csak jót, s abból is a lehető legtöbbet!”

Egy régi mondás szerint: „A halottakról vagy jót, vagy semmit.” Jó lenne, ha megvalósulna életgyakorlatunkban egy új szabály: „Az élőknek csak jót, s abból is a lehető legtöbbet!” Csak jót és szépet adjunk tehát azoknak, akiket Isten reánk bízott: szeretteinknek, környezetünknek és mindazoknak, akikkel rendszeresen kapcsolatban állunk!

Adjunk nekik az oly kevésre becsült és mégis oly sokat érő jó szóból! Kínáljuk föl erőnk, ügyességünk és kedvünk legjavát! Egy nagy irgalmas samaritánusi történés legyen az életünk! Ennek jegyében hordozzuk egymás terhét nemcsak a próbák idején, hanem például a családi háztartás ma még sokszor igazságtalan munkamegosztásából is vegyük ki részünket! Ismerjük föl, hogy a virág nemcsak – sőt elsősorban nem – temetődíszül terem, hanem azért, hogy adj belőle egy-egy szállal, csokorral annak, akit Isten a szívedre bízott! Figyelmesség, szívesség, jóság áradjon Jézus Krisztus által megváltott és a Szentlélek által újjászületett lényedből! Tedd ezt addig, míg nem késő! Ha így teszel, akkor fájdalomtól megérintve ugyan, de mégis elcsitult szívvel búcsúzhatsz a földi létből eltávozóktól; s ha később sírjuk mellett megállsz, nem a mardosó önvád lesz láthatatlan kísérőd, hanem az Istentől ajándékul kapott hálás emlékezés.

^{Photo by Artem Polezhaev on Unsplash}