Kedves Olvasó!

Ez egy több éve zajló történet, amelynek a lejegyzésével régóta adós vagyok. Korábban már írtam róla, hogy a 2022-es évben anyósom autóbontóba akarta küldeni a régi, 1999-es Opel F. Astra Caravanját. Elkértem tőle az autót azzal, hogy szeretnék még vele valamit kezdeni.

Az autót rendbe raktuk és azt tervezgettük három barátommal (Dohi Zoltán, Dobner Péter, Hartyányi Arnold), hogy – ha Isten úgy akarja – elgurulunk vele egészen Lencseországig, egy több mint 7000 km-re fekvő ázsiai, muzulmán országig. Erről itt írtam korábban: 

Ez az út Isten kegyelméből meg is valósult, és életem egyik legizgalmasabb kalandjának bizonyult. Akiket érdekelt az utunk, követhették az eseményeket a Lencseország barátai nevű zárt Facebook-csoportban (ha valaki megnézné ennek a képeit, vagy érdekli az ottani misszió, jelentkezzen a csoportba, és „beengedjük”).

Bevallom, akkor még voltak kétségeim arról, hogy ez az út Isten terve-e vagy pedig csak a saját kalandvágyam vezet benne. Azóta egyértelműen kiderült, hogy a Szentlélek ötlete, terve volt ez a missziós út. Olyan megtapasztalásokat és áldásokat adott ezen az úton és azóta is, amelyek számomra egyértelművé tették azt, hogy itt ő dolgozik.

Például a mi eredeti tervünkben nem szerepelt, hogy ezen az úton muzulmánok felé is fogunk szolgálni. A lencseországi keresztény testvéreket látogattuk meg, nekik vittünk támogatást, víztisztító berendezéseket, és azt terveztük, hogy feléjük szolgálunk majd. Ehhez képest már Isztambulban egy mecsetben – ahova csak turistaként estünk be – kialakult egy éjszakába nyúló beszélgetés egy helyi írástudóval, egy nagyon értelmes fiatalemberrel. Iránban Isten összehozott bennünket egy muzulmán idegenvezetővel, aki annyira itta Isten igéjét, hogy már azt reméltük, a hazaút során be is merítjük őt. Ez még nem történt meg (ami egyébként érthető, mert egy ilyen döntést elhamarkodni nem lehet, különösen muszlim környezetben, ahol ez közvetlen életveszéllyel járhat), de az biztos, hogy Isten látványosan dolgozott a lelkében. Lencseországban pedig egy bohém muszlim művészemberrel töltöttünk több napot, és ővele is nagyon jó teológiai beszélgetésekben volt részünk.

Ezen a három mély, hosszú beszélgetésen kívül (mindhárom emberrel tartjuk a kapcsolatot) többtucatnyi rövidebb beszélgetésünk volt muzulmánokkal. Volt, hogy egy sivatagi rendőrőrs cellájában az ott ülő afgán kábítószercsempész raboknak csak épp egy pohár vizet tudtunk adni – de Jézus szerint annak is nyoma marad az ő országában. Isten kegyelméből mindig adatott bátorság megvallani a hitünket, még akkor is, amikor ebben volt némi veszély. Isztambulban mint „Jézus gerillái” graffitiztünk evangéliumot egy falra… senki ne aggódjon, nem valami szép műalkotást vagy tiszta házfalat tettünk tönkre, hanem egy amúgy is telegraffitizett árkádra írtuk fel, ami a szívünkben volt, hátha valaki találkozik majd vele.

Mentünk tevehullák között 53 fokban a sivatagban, fürödtünk ruhástól az Arab-tengerben, utaztunk pickupok platóján gépfegyveresekkel… aludtunk Rejtő-regényekbe illő sivatagi helyőrségekben afgán csempészek között… több határnál szedtek bennünket darabokra, hogy drogcsempészek vagyunk-e; voltak komikus, ijesztő és torokszorító jelenetek is az utunkon. És mindeközben az Úr kézzelfogható, tapintható módon velünk volt, például rengeteget énekeltünk az autóban, mégpedig régi evangéliumi énekeket. És a Lélek mindig megmondta, hogy egy adott helyzetben mit kell tenni vagy mit kell mondani, egy percre sem hagyott árván. Az biztos, hogy lesz mit mesélni az unokáknak.

Végül sok nehézség után eljutottunk Lencseországba. A kinti barátunk előre megmondta, hogy melyik környék a veszélyes, és meg is ígértük, hogy azt el fogjuk kerülni. Isten viszont, ahogy Pál apostolékkal is megtörtént az Apostolok cselekedeteiben, többször is felülírta az úti terveinket. Mi nem akartunk hősködni, veszélyes helyre menni, de mégis éppen oda vitt. Több olyan útterelés is volt, aminek eredményeképp pont abban a városban kötöttünk ki, ahova megígértük, hogy semmiképpen nem megyünk, mert arra van iszlamista jelenlét. Egy Afganisztánhoz közeli város, ahol volt „NATO-market”, azaz az amerikai katonák ott hagyott felszerelését árusították a piacon. De itt is voltak keresztény testvérek, akiket az előbbi érthető okok miatt még soha nem látogattak meg külföldről. Elmondhatatlanul örültek nekünk, és életem legfelemelőbb istentiszteleteit tartottuk abban a városban!

Hadd szóljak pár szót külön az autóról, ami önmagában, illetve a történetével együtt egy Isten országáról szóló metaműalkotás! Ez az Astra 24 éves volt, teljesen leharcolt. Többször a saját szememmel láttam 14 kecskét szállítani egyszerre: 11 kisebb nősténnyel és gidával az utastérben és három nagy bakkal az utánfutón. Anyósom műszakilag már nem bízott a kocsiban, már nem merte vele elhagyni Fót belterületét, és a kocsi bontóba volt szánva. Ez számomra nagyon jól leképezi, hogy milyen volt az életünk, mielőtt Krisztussal találkoztunk: értéktelennek tűnő, halálra szánt. Viszont jött valaki, energiát fektetett belénk, újjászült… sok-sok mindenen átvitt, aminek az eredményeképpen teljesen megváltoztunk.

Ez a rossz öreg autó nemcsak fel lett műszakilag újítva, hanem 13 000 km-t megtett két kontinensen, elment a világ másik felére, és haza is jött onnan a saját lábán. És ott teljesen megváltozott: Lencseország kulturális nagykövete, Ali Salman Anchan úr háromfős csapatával kézbe vette és négy napon át kézzel, ecsettel átfestette, ottani motívumokba öltöztette újra a kocsit. Gyönyörű lett! A szó szoros értelmében újjászületett, megváltozott, értéktelenből értékes lett. A tükrökön urdu nyelvű felirat díszeleg: „Nézz rá szeretettel!”

Hazafelé nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy egész ország arcára csaltunk mosolyt vele. Iránban, ahol csak pár típusú autó gurul az utcákon, három vagy négy színben, a kocsink óriási feltűnést keltett, és mindenki vidáman integetett nekünk.

Törökországban, egy hosszabb autópálya-szakaszon éjszaka egy kamion megelőzött bennünket, és a belengő félpótkocsijával oldalba vert minket, végighasítva az autó vezetőoldalát. Egyrészt hálás voltam, mert a hátsó ülésen fekve aludtam, és centiméterekre kerülte el a fejemet. Másrészt a sírás kerülgetett, amikor láttam, hogy meggyalázta a gyönyörűen lefestett autót. Isten azonban ezen keresztül is szólt hozzám. Megértettem, hogy ő mint bennünket műalkotásként Krisztus-képűre formáló művész hogy érzi magát, amikor megtért, újjászületett gyermekei újra vétkeznek és bemocskolják magukat valamivel.

Amikor hazaértünk Magyarországra, később egy magyar autófestő fényképek alapján restaurálta a kocsit. Mivel a színes autót a lencseországi misszió javára szántam, azt terveztem, hogy az autót aláíratom egy híres emberrel, hogy az értéke ezáltal megsokszorozódjon. Károly királlyal akartam aláíratni az újjászületett autót, hiszen a mennyben is a Király aláírása rajtunk az, ami elfogadottá, értékessé tesz bennünket. Hát ez nem jött össze. Bár több úton is megpróbáltam megközelíteni őt, de falakba ütköztem. Bár az ötlet nem rossz szándékból jött, Isten mégis megmutatta újra, hogy ő nem így dolgozik. Ráirányította figyelmemet Luthernek a dicsőség teológiája és a kereszt teológiája közötti különbségtételére. Isten a legnagyobb dicsőségét ebben a világban oly módon mutatja meg, hogy éppen a dicsőség ellentétének látszatába öltözött: a kereszt gyalázatába. Csak a hit szemei veszik észre Isten valódi dicsőségének jelenlétét, az a világ számára láthatatlan. Ezért mindenki számára látható e világi dicsőségbe burkolni akarni a kocsit téves út volt részemről, még ha ezt a másik világra mutató szimbólumnak szántam is.

A 2024-es év végén az autó az „újjászületése” után „meg is keresztelkedett” azzal, hogy átkelt az Atlanti-óceánon. Pál apostol legalábbis a tengeren való átkelést használja ebben az értelemben. Azt terveztem, hogy az USA-ban adom el, ahol már csak a ritkasága is növeli az értékét, hiszen ott nincsenek Opel Astrák. Biztos kapok érte majd pár tízezer dollárt. Hát ez sem jött össze. Végül 6000 dollárért, kétmillió forint körüli összegért ment el az autó. Ez az összeg eljutott a lencseországiakhoz. Ha azt nézzük, hogy mennyit költöttem a festésére és a tengeri szállításra, akkor a történet nullszaldós. Kiderült ismét, hogy az én emberi terveim semmit sem érnek.

Viszont mindeközben Isten is cselekedett. Az a „Lencseország barátai” Facebook-csoport, amit eredetileg pár közeli barátunknak szántunk, hogy követni tudják az utunkat, felduzzadt közel 300 fősre, a közösségünkön belül hírverést csapva az ottani keresztények ügyének. Isten ezzel is előkészítette az útját annak, hogy amikor a következő évben az ottani vezetők Magyarországon jártak, akkor több gyülekezet fogadta őket, és ebből adódóan sok anyagi támogatást tudtak hazavinni: rabszolgák felszabadítására, imaházak, iskolák, klinika építésére, berendezésére, Isten országa építésére. Ezt Isten csinálta, nem én. Felhasználta ezt az autós történetet arra, hogy a saját módszerével cselekedjen: ne az egyéni ötleteken, hanem a Gyülekezeten keresztül.

Inspirált is másokat: a „Tovább Jézussal! Baptista 500” Will Graham által a Papp László Sportarénában tartott evangelizáción odajött hozzám két erdélyi cigány férfi, és a következő beszélgetés játszódott le: „Maga az a lelkész, aki elment kocsival Ázsia túlfelére?” „Én vagyok.” „Amikor erről az útról hallottunk, azt gondoltuk, hogy biztos, hogy valami menő terepjáróval mentek. Amikor megláttuk, hogy egy öreg Astrával, akkor azáltal Isten üzent nekünk, hogy mink is tudunk szolgálni azzal a kevéssel, amink van.”

Más eladott autó ára is követte a kocsit Lencseországba: egy miskolci testvér eladott egy Mercedes Sprinter kisteherautót, és az árát elküldte rabszolgák felszabadítására.

Az Úr Amerikában is használta az autót: ottani utazásaink alatt az Adirondack hegyektől Kanadáig, majd onnan Detroiton és Chicagón keresztül Floridáig sok ember szólított meg, hogy mit jelent ez a színes autó. Ezek a beszélgetések bizonyságtételi lehetőségek voltak, amikor az autó történetén keresztül tudtam hirdetni Isten országát. Ottani lelkipásztorok és gyülekezetek érdeklődését is felkeltette a kinti misszió. Az autót egy virágárus testvérnő vette meg, így kecskék helyett most illatos virágokat szállít. Miután egész életét Fóton töltötte, öregkorában bejárt három kontinenst, és most boldogan rója az utakat új, New York-i rendszámával. Új tulajdonosa „Gospel Opel”-nek nevezi, és nyomtatott a kocsi történetéről egy kis szórólapot, amivel az evangéliumot hirdeti mindenkinek, aki megkérdezi az autóról.

A lencseországi misszió folytatódik. November végén egy új hétfős csapat megy ki szolgálni. Az erről szóló cikk ezen a linken olvasható. Megköszönjük, ha segíted utunkat imádságban, vagy anyagilag beszállsz az útiköltségeinkbe.

A cikk végére egy költői kérdés: ha Isten ennyiféle módon és ennyi ember életében felhasznált egy huszonéves bontószökevény öreg Opelt, vajon nincsenek-e tervei Veled is a misszióban, kedves olvasó?                   

Nemeshegyi-Horvát György