„Adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért” (Ef 5,20)

Amikor az igének engedelmeskedve ezt tesszük, kicsit meg kell állnunk és elcsendesednünk, hogy visszatekinthessünk. Szükségesek ezek a megállók, hiszen az élet szürke rohanásában a csodák, a meghallgatott imák szerencsévé, véletlenekké zsugorodhatnak.

Fotó: SzBGy média

„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr…” (5Móz 8,2)

Az őszinte, alázatos szív könnyen belátja, hogy akár jó, akár rossz helyzeteket kell is megélnünk, Isten látható, hallható módon, vagy éppen rejtve, de mindig velünk van és fogja kezünket.

Persze sokan talán azt mondják: velünk nem történik semmi, egyformák a napok. Munka, gyerekek, iskola… de egyik nap olyan, mint a másik. Nincs semmi különösebb hálaokom, merthogy nem történnek különleges dolgok velünk. De ha sikerül valóban elcsendesednünk és számot vetnünk a mögöttünk lévő eseményekről, bizony megláthatjuk életünk legszebb drágaköveit, háladobozunk legdrágább kincseit. Rájövünk, hogy nem közönséges, hanem igenis természetfeletti csoda, hogy ha munkába tudunk járni, gyógyulásokat tapasztalunk meg, van otthonunk, ahonnan elindulunk és ahová megérkezünk, ha család, barátok, gyülekezet vesz bennünket körül, akikre mindenkor, feltétel nélkül számíthatunk. Ha mindezek birtokában vagyunk, gazdagabbak vagyunk az átlagnál.

Fotó: SzBGy média

Isten gondviselése alatt élni azt is jelenti, hogy hálát adhatunk a „nemszeretem” dolgokért is, hisz ő nemcsak hogy segít a terhek cipelésében, de a közös út során megtanít várni, s olyan dolgokra nyitja meg látásunkat, melyek a jövőre nézve felkiáltójelek lehetnek.

Bukott világban élünk, ez az oka annak, hogy tapasztaljuk: rossz dolgok nem csak a rossz emberekkel történnek. Legjobb szándékunk ellenére is ütközhetünk falakba, amikor úrrá lesz rajtunk a kétségbeesés.

Fotó: SzBGy média

Pál és Szilász a börtönben saját kivégzésükre várva felismerték tehetetlenségüket, s az Urat hívták segítségül dalban, hangos imában. Istenre hagyatkoztak, talán a 103. zsoltárt énekelték. Valószínűleg nem kérték számon Istent a történtek miatt, még annak ellenére sem, hogy tudták, feladatuk van még e földön. Ehelyett emlékeztek Isten jótetteire, és áldották őt. Mindez pedig bizonyság volt a körülöttük lévőkhöz: fogvatartókhoz és fogvatartottakhoz egyaránt.

Példaértékű ez számunkra, miszerint a körülmények nem gátolhatják meg hálaadásunkat Isten és cselekedetei felé.

Arra bátorít, hogy szorult helyzetben kesergés helyett hálára nyissuk meg szívünket és szánkat. Ahogy hitelődeink imáit, úgy a mi istendicséreteinket is hallja a környezetünk, és ez reménnyel töltheti el őket. Nem számít, ki milyen messzire került az atyai háztól, vagy hogy miféle börtönben raboskodik éppen. Amíg élünk, remélünk, s bárhonnan van visszaút.

„Menjetek be kapuin hálaadással” – így biztat a zsoltáros. Bizony, ha fordulatot vesz életünk, megláthatjuk a tárt kaput, s a küszöbön túl szerető mennyei Atyánk vár minket haza!

Fotó: SzBGy média