Ha az alábbi magyarázatot jobban meg akarjuk érteni, akkor ajánlom újra elolvasni a fent jelzett igeszakaszt, melyben az úgynevezett tékozló fiú példázata, a – talán még a nem hívők számára is – legismertebb jézusi példázat található.

Lukács evangéliumának 15. része egy példázattrilógia, azaz három példázat, melynek mindegyike ugyanazt az emberi bűnhöz való isteni hozzáállást ragyogtatja fel. Isten keresi az elveszett juhban, az elveszett drachmában és a tékozló fiakban – az ő számára – a bűn miatt elveszett embert. A harmadik példázatban ugyanis nem egy fia volt az apának, hanem kettő, és tulajdonképpen az idősebb fiúért mondja el az Úr Jézus a fiatalabb történetét. E példázatok lelkileg (szellemileg) kemény küzdelemben keletkeztek.

A küzdőtér egyik oldalán sorakoztak fel a farizeusok, írástudók, a törvény mesterei, a „jó emberek”, a tisztességes családok, a templomosok, a kegyesek. A küzdőtér másik oldalán sorakoztak a vámszedők, a bukott nők, csavargók, sánták, vakok, kérges kezű kétkezi munkások, például a halászok, primitív, tudatlan, tanulatlan parasztok stb. És ezek vezére: Jézus.

A támadást a farizeusok kezdték. Azt mondták Jézusról: nem ismeri Istent. Ha ismerné, nem fogadná magához a bűnösöket, mert Isten szent és bűnt gyűlölő. Ez a véleménye Simon farizeusnak is, amikor vacsora közben egy bűnös nő megjelent Jézus lábánál, amelyet könnyeivel öntözött, hajával törölgetett és megkent drága kenettel. „Ha ő volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös.” (Lk 7,39) A többi farizeus szerint is Jézusban hamis prófétát tisztel a tömeg a törvény helyett, amit Isten adott az ő népének, hogy annak fényénél meg lehessen különböztetni az igaz és a hamis cselekedeteket. A törvény alapján Isten maga köré gyűjti a kegyeseket, és megjutalmazza őket. De messzire űzi magától a törvénytaposókat, a bűnösöket, a pogányokat. Például ha egy asszony házasságtörő, ha valaki meggyalázza a templomot, ha egy fiú az apja ellen lázad és folytathatnám a sort, ezeket mind meg kell kövezni. Pusztuljon a törvénytaposó!

Ilyen az Isten.

Ezzel szemben ez a Jézus barátkozik a bűnösökkel, mert ezt mondják róla: „Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja.” (Lk 7,34) A „bűnösök barátja” negatív, rosszalló kifejezés volt abban az időben, nem úgy, mint ma kegyes körökben, akik így éneklünk róla:

Ó, mily hű barátunk Jézus,
Minden bajban megsegít…

Jézus szelíd szóval viszonozta a támadást: nem hivatkozott a törvény igéire; nem hivatkozott látomásokra; nem emlegette az ő mennyei eredetét; és nem vetette be a küzdelembe csodatévő hatalmát – hanem hétköznapi, jól ismert eseteket mesélt el, és rábízta az egyszerű igazságra, hogy hasson. Ezekben a hétköznapi történetekben megszólalt valami lenyűgöző és ellenállhatatlan igazság. Az összehasonlítás volt az ő módszere. Ha már ti, emberek is így cselekszetek, mennyivel inkább a mennyei Atya! „Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja?” (Lk 15,4) „Mennyivel inkább” így van az Istennél! Ti sem vigasztaljátok magatokat azzal, hogy no, hiszen 99 maradt még, 1%-os veszteség még a tűréshatáron belül van, nem számít. De Istennél egy ember is számít, és elveszésébe nem nyugszik bele, hanem utánamegy és addig keresi, amíg meg nem találja. Ha ti nem nyugszotok bele valamilyen anyagi vagy erkölcsi veszteségbe, mennyivel inkább nem nyugszik bele Isten.

Ez a „mennyivel inkább” kifejezés többször is előfordul Jézus példázataiban és hasonlataiban. Például

„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat [Lukácsnál Szentlelket] a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?” (Mt 7,11; Lk 11,13).

Egy másik jézusi példázatban ha még egy hamis bíró is tud igazságot szolgáltatni egy kitartóan kérő özvegyasszonynak, „mennyivel inkább” szolgáltat igazságot Isten az ő „választottainak” (Lk 18,1–8).

„Mondom nektek – mondja Jézus –, hogy… nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.” (Lk 15,7)

Az is nyilvánvaló, hogy amikor ezekben, a példázatokban Jézus eljutott a tékozló fiú történetéhez, világos, hogy Jézus táborába főként a tékozló fiúhoz hasonló emberek gyülekeztek, az „ellentábor” tagjai viszont nagyon hasonlítottak a tékozló fiú bátyjához! Úgy mutatja be Jézus az idősebbik testvért, hogy annak lelkületében az ellentábor lelkülete jelent meg.

Az egyház elvileg igazat adott Jézusnak, és az egyház tagjai is elvileg mindig igazat adnak – adunk – neki: Igen, úgy igaz a dolog, ahogy Jézus hirdette, azok a bűnre vonatkozó igaz gondolatok, amelyeket Jézus hirdetett meg. Ez az egyház elvi álláspontja. De gyakorlatilag az egyház – nagyegyház és kisegyház – újra meg újra visszacsúszott a farizeusgondolkozásba.

Csak annyit változtatott az eredeti gondolatokon, hogy Isten most már nem a zsidók Istene, hanem a keresztények Istene, a mohamedánokat, zsidókat, ateistákat pokolra taszítja ez a „keresztény” Isten, és csak az ő keresztényül hívő nyáját gyűjti szeretettel maga köré. Sőt, – nem kevés ilyen nézet is van – csak azokat, akik „a mi csoportunkhoz tartoznak”.

Tehát minden komoly kereszténynek az a feladata, hogy a farizeusi bűngondolatok kicsinyességéből és embertelenségéből eljusson Jézus eredeti gondolatainak a szépségéig, tisztaságáig és igazságáig. Kezdjük el ezt most azzal, hogy ragyogtassunk fel néhány fénysugarat Jézus Krisztus eredeti gondolataiból!

1. Jézus Krisztus szerint a mennyei Atya megadta és folyamatosan megadja az emberiségnek és minden egyes embernek a vétkezés szabadságát.

Ez is benne van a tékozló fiú történetében. Az egyik legmegdöbbentőbb rész ebben az, hogy amikor a kisebbik fiú pimaszul, még apja életében követeli, meg is kapja a jussát. Azt kérdezi az ember magában: Miért adja oda annak a felelőtlen, éretlen gyereknek? Hát nem tudja az apa, hogy mi lesz a fiúnak az útja? Miért nem fogta erővel vissza? Miért nem adott neki egy pofont azzal, hogy ez a te jussod? Mint a Toldiban, amikor Miklóst kiszekírozza a bátyja, és el akar menni, de kéri tőle a jussát. „Itt a juss kölök; ne mondd, hogy ki nem adtam, / György kiált és arcul csapja, szintúgy csattan.” Mennyei Atyánk azonban – akit itt a tékozló fiú apja jelenít meg – tiszteli gyermekei méltóságát és szabadságát. Emberi életünk egyik legnemesebb vonása az, hogy választhatunk, dönthetünk, akkor is, ha rosszul döntünk. A tékozló fiúnak nagy kerülővel, keservesen kellett megtennie az utat, de aztán mégis hazatalált. Nagy árat fizetett érte, a vagyonát, a testi erejét elherdálta, de visszatalált és boldogan, szabadon, önként volt végre otthon. Ezt az utat nem kímélte meg az atya tőle. Nagyon jól tudta, hogy ha erőszakkal tartja vissza, abban sem neki, sem fiának nem lesz semmi öröme. Isten nem gyönyörködik a fogcsikorgató engedelmességben. Engedi tehát vétkezni az embereket, engedi, hogy saját kárukon tanuljanak. Én így szoktam folytatni az ismert közmondást:

„Okos ember a más kárán tanul” – akkor viszont nagyon kevesen vagyunk okosak. Az Atya azonban bízik benne, hogy az ember egyszer majd megutálja a bűnt, és ettől kezdve önként akarja és cselekszi a jót! – Nagy titok ez! Az emberiség együttesen is járja a tékozló fiú útját. Egyre messzebbre szakad Istentől. Rettenetesen sok könny és vér hull közben, de – hitem szerint – egyszer érett fejjel majd visszatalál az emberiség Istenhez. E gondolatnál sok kegyes és kegyetlen ember feljajdul: Miért engedi Isten ezt a rettenetes világtörténelmet? Mert Isten szabadon döntő embereket akar látni az ő szolgálatában, nem kényszerített rabszolgákat. Az igazi szeretet egyben szabadság is. Gondoljunk például a párválasztás szabadságára!…

2. Az emberek nem vétkezni akarnak, csak élni.

De az a baj, hogy elveszítették az élet útját, az igazi, elveszíthetetlen boldogság útját, az emberhez illő élet útját. Keresi az ember ezt, de nem jó helyen keresi, ezért nem találja, eközben elbukik, és belemerül a vétekbe, bár nem vétkezni akar.

A tékozló fiú vétkezni akart? Azért kérte ki a vagyont, hogy tudatosan rálépjen a züllés útjára? Nem. Ő élni akart. Azt hitte, hogy ő a maga gondolata szerint magasabb rendű életre fog eljutni, mint ha ott marad az apja közelében. Élni akart, és eközben bukott el és jutott a disznók vályújáig. Jézus szerint a parázna nők sem vétkezni akarnak, hanem élni. Egyik így, a másik amúgy találta meg az életnek „úgy vélt” örömét. Jézus szerint a vámszedők semmivel sem rosszabb emberek, mint a főpapok vagy akárki. Mindannyian élni akarnak, gazdag életre akarnak jutni.

Egyszer egy Pistike megkapott egy egész tortát azzal, hogy a fele a Jancsikáé. Amikor egyedül megette az egészet, szörnyülködve kérdezte az édesanyja: Hát Pistike, nem gondoltál Jancsikára? Hiszen kettőtöké a torta! Erre azt felelte Pistike: Dehogynem! Mindig arra gondoltam, hogy csak be ne lépjen a szobába addig, amíg meg nem eszem az egészet! – Úgy oldalról nézve Pistike rossz, bűnös, de belülről ő így élte át ezt az ügyet: Én élni szeretnék a tortával, a tortából és a tortától. És a felnőtt Pistikék, Jancsikák és Juliskák mind élni szeretnének. Azért paráználkodnak, azért lopnak, azért követnek el bűnöket, és jutnak el végül a moslékosvályúhoz, mert élni akarnak. A mai fiatalok talán nem is ismerik azt a szót, hogy „bűbájos”. Ismét a Toldiból idézem az úgynevezett „álomallegóriát”, amikor a menekülésben elfáradt Miklós elálmosodott:

Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében (…)

Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.

Itt is megjelenik a bűbájos szó. Ennek egy másik változata egy másik mondatba helyezve így hangzik: „Azt sem tudja, bű-e vagy bá!” Az ősmagyar vallásban a jó irányú varázshatást „bá”-nak nevezték, és volt egy rontó, halálos hatás, a „bű”. A korabeli magyar pogány papok tudtak jó irányú vagy rossz irányú hatást közvetíteni. Ezek voltak a „bűbájosok”. Aki nem tudta egy eseményről, hogy bű-e vagy bá, az azt jelentette, hogy nem tudta megítélni, hogy valamiben jó vagy rossz szellemhatások jelentek-e meg, hogy vajon valaminek jó vagy rossz vége lesz-e. Érdekes, hogy a „bű” szó, amiből a „bűn”szavunk is keletkezett, jelenti a rossz irányú hatást. Ugyanebből a gyökérből származott az a két különböző szó, hogy „büdös” és „bűzös”. És az is, hogy „bűvös”, „elbűvölő”. Ebben az ősmagyar gondolkodásban benne van az a mély felismerés, hogy az a valami, amiben a rothadás és a halál rejtőzik, az ugyanakkor elbűvöl engem. A bűnnek ez a misztériuma az, ami a halálba viszi az embert. Olyan „elbűvölő”, hogy két kézzel kap utána az ember. Kinek ne jutna eszébe ősanyánk elbűvölése az Édenben (1Móz 3,6)?

De Jézus Krisztus úgy tekintett erre a misztériumra, hogy amikor két kézzel kapnak az emberek a bűn után, nem a halál után kapkodnak, hanem azt hiszik, hogy ez jelenti nekik az életet. Jézus Krisztus ilyen irgalmasan nézte a bűnösöket. Élni szeretnének szegények, de nem találják az élet útját. De erre utal a görög „hamartia” szó is, aminek „bűn” a magyar fordítása, holott ez az eredetiben céltévesztést jelent. Lő valaki, de eltéveszti a célt. El akarta téveszteni? Dehogyis, el akarta találni. Mégis „elvéti”. E kifejezés közelebb áll a céltévesztéshez, mint a tudatos bűnhöz. Talán az sem véletlen, hogy az Úr Jézustól tanult imádságban – minden általam ismert fordításban – a vétkeink megbocsátását kérjük.

3. A farizeusok még a betegséget is bűnnek nevezték, Jézus még a bűnt is betegségnek.

Ha a betegség bűn, akkor büntetni kell, s íme, máris megbüntette Isten a bűnöst betegséggel – mondták az írástudók. Ha pedig a bűn betegség, akkor gyógyítani kell. Jézus pedig orvosnak tekintette magát. Gyógyítani akarta a bűnös, beteg embert. Más alkalommal is olvassuk az evangéliumokban, hogy „a farizeusok és a közülük való írástudók… zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt? Jézus így válaszolt nekik: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Lk 5,30–31) Ha például egy vak ember jön tapogatózva, és lever egy virágvázát, akkor bűnös? Leverte a vázát, összetörte, rosszat csinált. Igen. Mert nem lát. Az ilyen embernél mi a megoldás? Szidjam, vagy megnyissam a szemét? Ez kellene, de ezt nem tudom megtenni. Mit tudok? A könnyebbet: szidni. A farizeusok sem tudták megnyitni a bűnösök szemét, azért szidták őket. Jézusban az isteni irgalom inkarnálódott, testesült meg, amely megnyitotta az emberek szemét, és onnét kezdve belátták, hogy nem érdemes különböző bűnöket elkövetni. Nem érdemes gyűlölködni, jobb dolog szeretni. Gondoljunk egy bibliai alakra, magdalai

Máriára, akiből hét ördögöt űzött ki az Úr (Mk 16,9)! Utálkozva néztek rá az emberek. Odaadta magát mindenkinek, aki szeretetet ígért neki. S melyik csábító nem ezt ígéri annak, akit el akar csábítani, legyen az fiú vagy lány? Jézus másként mérlegelte magdalai Mária magatartását. És amikor a mennyei Atya szeretetét hirdette neki, megnyílt a szeme és a szíve. Átélt valamit ebből a szeretetből, s a benne lévő hét ördög – nem bírván elviselni ezt a szeretetet – kimenekült belőle. Most már ő is tud szeretni azzal a szeretettel, amivel őt szereti Isten. Ezelőtt sem bűnt akart elkövetni, csak élni szeretett volna.

A szeretetnek ez a szomjúsága jelenik meg közismert költőnk egyik versében is:

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

A fiatalok belevetik magukat mindenestől a testnek és vérnek örömeibe. De egyszer csak józanodnak, és látják, hogy moslék az életük, a disznók között vannak. Egyszer csak elkezdenek többre vágyakozni. Szomjasak lesznek valami emberen túlira, valami isteni érintésre.

A farizeusok szerint a bűn lényege: azok a cselekedetek, amiket teszek.

Jézus szerint a bűn lényege az, hogy elszakadtunk az Atyától, és ebben az elszakadt állapotban testbe roskadva, természeti hatások bilincseibe zárva élünk.

A tékozló fiú bátyja így jellemezte öccse bűnét: „paráznákkal emésztette fel a vagyonodat”. Ennyit akart tudni csak az öccséről.

Jézus ezzel szemben így nyilatkozott róla: „messze vidékre költözött”. De ott a szegénységben, sötétségben is nagyon szeretett volna élni, akárcsak a mai tékozlók. Ezért rohanunk a pénz után, a testi szerelem után, a hatalom után, de mindennek alapoka az, hogy elszakadtunk Istentől. Vissza kellene találni Istenhez, és akkor megnyugodna ez az esztelen, gyilkos rohanás a „vér és arany” után (lásd Ady versét).

A farizeusok szerint tehát cselekedeteket jelent a bűn. Jézus szerint viszonyulást. Valamilyen kapcsolatot az Atyával, megszakadt kapcsolatot jelent a bűn. A gyógyulás a kapcsolat visszaállítása. A farizeusok cselekedetekben gondolkoztak, és mindig csak a cselekedeteket ostorozták.

4. Mit lehet csinálni a bűnnel?

Jézus nem helyesli sem a bűnt, sem azt, amit a többiek csinálnak a bűnössel: szidják, korbácsolják, megkövezik, azaz agyonverik. Ilyen lehetőségek között válogatnak az emberek. Jézus ezekkel szemben azt tanította és gyakorolta, hogy a jóval kell meggyőzni a gonoszt (vö. Róm 12,21): az elzáródott mennyei forrásokat kell újra felfakasztani. Körülvenni az embert mennyei hatásokkal, életet adni neki, és akkor ezek a hamis életvágyak, hajszák megcsendesednek benne.

Ezt a megoldást mutatta meg Megváltónk a tékozló fiú apjában, amikor az elébe futott, átölelte, megcsókolta. Ebben benne van:

– Ugye elhagytak a többiek? – Mert azok szeretete ideig való, érdekszeretet volt… – Látod, én tiszta és gazdagabb szeretetet adok neked.

A múlt század elején az egyik észak-amerikai börtön igazgatója nagy nevelő eredményeket ért el a fegyencekkel. Módszerének titka az volt, hogy mindegyik gonosztevőben kereste az embert, és ha megtalálta, már nyert ügye volt. Feljegyezték róla, hogy volt egy életfogytiglani fegyházra ítélt fegyence, akit rettentően bosszantott, amit hallott erről az igazgatóról, és azt mondta: „Ha én odakerülök a közelébe, megölöm.” Meghallotta ezt az igazgató, és maga elé rendelte ezt a fegyencet. Becsukta az ajtót, ketten maradtak. Azt mondta az igazgató: „Itt van a borotvakészletem, legyen szíves, borotváljon meg!” Odatartotta a nyakát, magára terítette a törülközőt. A fegyenc remegő kézzel megborotválta. Aztán azt mondta az igazgató: „Hallottam magáról, hogy meg akar ölni, de én ezt nem hittem. Maga is ember!” – Összeverődtek a fegyenc térdei. Azt mondta: „Az Isten áldja meg az igazgató urat! Végre valaki így néz rám, így szól hozzám!” – Még a gyilkosban is az embert kell keresni.

A szeretet nagy kockázata ez. Előszólítani a bűnösből az embert. Jézus szerint ez a megoldás. Az emberiségnek azok az igazi nagyjai, akik ezeken az utakon jártak. Tolsztoj ezt írta le regényeiben: az ember ott van a bukott nőben, az analfabétában, a tudatlan parasztban. És Tolsztoj szellemi örököse Makarenko, aki összeszedte az elzüllött utcagyerekeket, és elkezdte az embert keresni bennük. Csodálatos eredményeket ért el velük. Ma már nem emlegetik, mert a szovjet kommunisták kegyeltje volt, de „a fürdővízzel együtt kidobták a gyereket is”, azt, hogy potenciális bűnözőkből a társadalomba beilleszkedő embereket nevelt tulajdonképpen szeretet által.

Azzal fejezem be, hogy a szeretet nagy kockázata nekünk parancs, de Istennek állandó életgyakorlata. Ne féljetek Istentől! Senki nem érti meg úgy a ti tékozló életeteket, mint Isten. Ne fussatok el Istentől! Kihez futnátok? Farizeusok vesznek körül, különböző vallású és világnézetű farizeusok. Hová lehetne futni? Isten az, akiben valami érthetetlen irgalom van, aki átölel és megcsókolgat: megbocsáttattak néked a te vétkeid! Ez az Isten szava. Benned, a bűnösben látja a tiszta embert. Tudja, hogy ha ő egyszer megnyitja a szemedet, ha egyszer te visszatalálsz hozzá, és nála megtalálod az életet, nem érdekel többé a bűn, és boldog meggyőződéssel énekled:

Nem kell már világ, félre vele!
Lábaidnál, csupán ott jó nekem,
Ott üdvöt, békét talál lelkem!

Ne a bűn ellen harcolj tehát! Az erősebb nálad. Hanem a szívedet nyisd meg az isteni életáradat előtt, az Isten szeretete előtt, és akkor egyszerre utálatos és kibírhatatlan lesz a bűn.

Míg a kegyidő jelen van,
Nyisd meg szíved ajtaját!