80 év bemerített baptistaként
Hitbeli döntések, áldások a 80 év alatt

1939. júniusban Békésen a fúvószenekar vidám indulókat zengő hangjai mellett vonult a baptista gyülekezet az imaháztól a Kettős-Körös vizéhez. Út közben sokan csatlakoztak az ünnepi menethez. Kilencfős kis csoport ment a menet élén. Értük történt minden. Ez a kilenc személy a megtérését és újjá­szü­letését kívánta bemerítéssel meg­pe­csételni a Kettős-Körös vizében, köztük voltam én is. 14 évesen, elmélyült bibliaismeret és élő hit alapján született meg bennem a komoly döntés. Szüleim, a vasárnapi iskola és egy, akkor ifjú lelkipásztor, Patkás Gábor voltak az eszközök. A gyülekezet meghallgatta bizonyságtételemet, és döntésük alapján megtörtént a bemerítésem.

A magam számára is tanulságos visszatekinteni az elmúlt 80 évre, és számba venni a nyolc évtized jelentős hitbeli döntéseit. Úgy látom, hogy az a 14 évesen hozott döntésem, amelynek alapján felvettek a gyülekezet tagjai közé, komoly hitbeli felismerés alapján történt. Felismertem elveszett bűnös állapotomat, és elfogadtam Jézus Krisz­tusnak, az Isten Fiának a ke­resz­ten és a feltámadása által elvégzett meg­váltását. Így helyes volt a bemerítésem. Ám meg kell val­la­nom, hűséges és tevékeny voltam ugyan a gyüle­ke­zetben, mégis állandó bukásban ver­gődtem. Aktívan szolgáltam az Urat. Jól megismertem és szerettem is a Bibliát. De a serdülőkor kibontakozó tes­ti kívánságai uralkodtak a szí­vem­ben, a fantáziámban. A munkahelyi, vi­lági környezet kísértése és csábításai is sodortak. Ez a bukott állapot nem végrehajtott bűnös tettekben, hanem a fan­táziám területén valósult meg. A szí­vemet teljességgel uralták a szennyes vágyakkal telített kép­zel­gé­sek. Gyáva és buta is voltam a bűnös vá­gyak végrehajtására, de a szí­vem­ben uralkodtak. Isten pedig a szívet né­zi. Ez a kettősség iszonyatos te­her­ként nyomasztott éveken át. Őszintén hit­tem és szolgáltam az Urat. A szí­vem meg tele volt szennyes vá­gyak­kal, indulatokkal. Három évvel később Isten rám tekintett és egy új döntésre ve­zetett. Hatalmasan cselekedett. Le­lep­lezte a bennem addig uralkodó ket­tős­ség okát. Értelmemmel addig is őszin­tén hittem Istenben, a Bibliában. Akartam is a Biblia szerint élni, de nem sikerült. Tudtam, mi a helyes, de nem voltam képes aszerint élni. Akartam a jót, de nem voltam képes tenni is. A Szent Szellem által való újjá­szü­le­tés és az ő bennem lakozása hiányzott. Is­ten egy új döntést munkált bennem. Ki­szolgáltattam magamat a Szent Szel­lem uralma alá, kértem és elfogadtam, hogy lakozzon és uralkodjon bennem. Tegye Krisztust Úrrá a szí­vem­ben is. Nagy változást jelentett éle­tem­ben ez az új döntés. Szellemi győzel­me­ket munkált bennem, amelyeket főként a szolgálataimban érzékelhettek. Az a meglepetés ért, hogy 17 évesen (1942-ben) a Békési Baptista Gyülekezet 120 tagú ifjúsági egyletének az el­nö­kévé választottak. Akkoriban min­den baptista gyülekezetben működött ilyen egylet. Voltak külön egyleti alkalmak, például a vasárnap délutánok is­tentiszteletének a megszervezése és le­vezetése is ennek az egyletnek a felada­ta volt. A pásztorom támogatásával létrehoztunk egy nagyon jól mű­kö­dő önképzőkört is. Énekek, novellák, ver­sek születtek és megtérések tör­tén­tek az önképzőkörben. A kommunista hatalom 1949 után szüntetett meg minden egyházi szervezetet, ezeket az egyleteket is.

1944-ben egy olyan döntést hoztam, amely totálisan új irányba fordította az életemet. Az utolsó (ma­gán­úton, munka mellett végzett) kö­zép­is­ko­lai vizsgámra indulásom előtt tér­den állva, imában kértem Isten se­gít­sé­gét. Akkor azt érzékeltem, hogy „Va­la­ki” mellém állt és hallhatóan azt mond­ta: „Te csak kérsz, és amit én ké­rek, azt nem adod?” Mivel nem láttam ott senkit, az Úr megjelenésének fogadtam el, és akkor kimondtam egy olyan mondatot, ami addig soha nem jutott eszembe: „Uram, ha meg­se­gí­tesz, jelentkezem a teológiára.” Ez azért volt érdekes, mert már fölvételt nyertem a Kereskedelmi Főiskolára, és eszembe nem jutott, hogy teológiára menjek. (Egész életemben nem történt még egy ehhez hasonló szellemi élmény.) A vizsga sikerült, és a lelkiismeret folyamatosan emlékeztetett az ígéretemre. Hetek után nem tudtam ellenállni a lelkiismeret gyötrésének, és írtam a teológia igazgatójának, dr. Udvarnoki Bélának egy „érdeklődő” levelet. Azt kérdeztem tőle, hogy a Kereskedelmi Főiskola mellett tanulhatnék-e a teológián is. Hetekig nem jött válasz. Kezdtem megnyugodni. („Én léptem, de nincs válasz.”) Akkor történt, hogy édesapám a gyülekezet vezetőségének üléséről hazatérve keményen nekem támadt. „Ezért gyötörted magad négy éven át a munka melletti tanulással?” „Miért, édesapám?” – kérdeztem csodálkozva. „Hát azért, hogy baptista prédikátor légy.” Kiderült, hogy a teológia igazgatója az én érdeklődő levelemet a baptista teológiára való jelentkezésnek vette, és a lelkipásztoromtól tudakolta, hogy ki ez a fickó. A pásztorom pedig a vezetőség véleményét kérte, hogy ajánljon-e. Apám őszintén örült lelkipásztori elhívásomnak, de egyrészt nagyon meglepődött a jövőre vonatkozó tervem változásán, másrészt tudta, hogy a baptista teológián akkor nem volt felvételi feltétel az érettségi. Az elmondottak alapján ki lehet jelenteni, hogy életem legnagyobb horderejű döntése, az, hogy lelkipásztor legyek, nem az én, hanem az Isten döntése volt. Nem nekem jutott eszembe, hanem Isten közölte velem az akaratát.

Nagy jelentőségű döntés volt az életemben, amikor 1948-ban harmadéves teológusként elfogadtam dr. Haraszti Sándor kérését, és elvállaltam az újpesti gyülekezet fiataljai közötti szolgálatot. Felejthetetlen az első alkalom, amikor megjelentem köztük. Voltak kb. 15–20-an. Két csoportban ültek. Az egyik csoport a gyönyörű basszus hangú Mészáros Sándor vezetésével a zongora mellett magyar nótákat énekelt (Mészáros Sándor operaénekes lett). A másik csoport a szószéken (az ifjúsági vezetővel az élen) a Pesti Izé című vicclap olvasása közben szórakozott. Egyik csoporthoz sem csatlakoztam. Elővettem a Bibliámat, és úgy tettem, mintha olvasnám. Kb. 40-45 perc kínos várakozás után az ifjúsági vezető (közgazdasági doktorátusa volt) zsebre vágta a vicclapot, és felém fordult. „Biztosan azért jött, hogy mondjon valamit a Bibliából. Gyertek, hallgassuk meg!” Jöttek, meghallgattak. Abban az évben Isten csodát tett Újpesten. Tíz fiatal őszinte megtérésre jutott és bemerítkeztek. (Évek óta nem volt bemerítés a gyülekezetben.) A főként vidékről felköltözött fiatal megtérők új légkört hoztak a gyülekezetbe. Különösen nagy jelentősége volt annak, hogy a gyülekezet helyi vezetője, aki az országos Diakónusbizottságnak és az egyház elnökségének is tagja volt (Révész Zsigmond), nagy örömmel vette a fiatalok megtérését. Szívébe zárt és nagy szeretettel támogatott egész további életében. Gyakran imádkoztunk együtt. Atyámként tiszteltem és szerettem őt.

A következő meghatározó jelentőségű döntésem volt, amikor 1951-ben noha több „nagy” gyülekezet meghívása volt a zsebemben (Soltvadkert, Nagyvarsány), engedtem Isten vezetésének, és Haraszti Sándor külföldről való visszatérése után (az ő kérésére is) másodpásztorként Újpesten maradtam. Nagy lelki harcot jelentett ez nekem, és nagy imaharc után, Istentől kért és nyert vezetés alapján döntöttem így. 1951. májusban megtörtént ünnepélyes lelkipásztorrá avatásom. Akkor mintegy két évig két lelkipásztora volt az újpesti gyülekezetnek. Kb. két év után Haraszti Sándort a kommunista hatóság válaszút elé állította, és ő az orvosi küldetést választotta. Így – külön meghívás nélkül – én lettem Újpesten az egyedüli lelkipásztor. Evangelizációs hetet tartottunk. Akkor és ott volt életem legnagyobb létszámú bemerítése. 32 fehérruhás sorakozott a bemerítőmedencéhez. Áldás, csodák, öröm és megtérések, ez volt jellemző akkor Újpesten a gyülekezeti életre.

Ócsa a kommunista hatóság döntése volt, büntetésből helyeztek oda 1961-ben. Az újpesti „sikereket” akarták megtörni, és engem „megpuhítani” az ő tervük teljesítésére. Az ÁEH embere maga elé idézett és közölte: „Két héten belül a családjával együtt el kell hagynia Budapest területét.” „Miért?” – kérdeztem. „Gondoljon öt okot, és benne lesz” – volt a cinikus válasz. Aztán közölték, hogy Ócsára kell költöznünk. Én pedig Ócsán akkor nyertem Istentől a legmélyebb hatékonyságú, minden tagra és a városra is kiterjedő ébredést a gyülekezetben. 29 hónapig tartott ez az ócsai kirándulás, a csodálatosra sikerült „büntetésem”.

Amikor kaput nyitottak az Újpestre való visszatérésre, az ÁEH emberei úgy gondolták, hogy hálából kész leszek javaslataik teljesítésére. Ünnepi asztaluk mellett adták elő, hogy mit kell végrehajtanom az egyházamban. Akkor ott közöltem döntésemet, mely szerint nem azért nem vállalom, mert ők javasolják, hanem mert nem értek vele egyet. Azt kellett volna megvalósítanom, hogy az összes gyülekezet minden hétfőn beküldi az egyházközpontba az előző hét minden bevételét. A szükségleteikre pedig az egyházközponttól kell kérniük a pénzt. A baptista egyházban a Biblia tanításához igazodva minden gyülekezet önálló és független – mondtam.

Mivel kaput nyitottak az Újpestre való visszatérésre, de nem vállaltam az elém szabott feltételt, ezért megfosztottak minden egyházi szolgálatomtól (lelkipásztor, teológiai tanár, szerkesztő, elnökségi tag). Súlyos következményekkel járó döntés volt ez. A kenyerem botját is eltörték. Polgári foglalkozás után kellett néznem. Az ÁEH mint előző munkaadóm megakadályozta, hogy jobb helyen találjak munkát. Háromműszakos segédmunkát vállaltam a Chinoin gyárban. Meglepetésemre Újpest polgármestere keresett fel és „kiemelt” onnan: telepvezetőnek hívott a város műszaki telepére, hét évig dolgoztam ott. Ez a polgármester hivatalosan támogatott és biztosított a sikerről is, amikor 1966-ban lelkipásztornak hívtak Torontóba. Az elutasítás után elérzékenyülve jegyezte meg: „Nem gondoltam, hogy az ÁEH-nak nagyobb hatalma van, mint az ország belügyminiszterének.” (A belügyminiszter volt az ő barátja, aki ígérte a segítséget.)

Jelentős döntés volt az életemben, hogy amikor 1964-ben elvették a lelkipásztori jogosítványomat, és megtiltották, hogy prédikáljak, Istennek engedtem inkább, és a polgári foglalkozásom mellett minden vasárnap mentem igét hirdetni oda, ahova hívtak. Minden vasárnapra volt meghívásom. Isten az evangélium győzelmét is adta ezeken a missziós utakon.

Helyes döntésnek bizonyult az is, amikor két évvel később, 1966-ban felajánlották az akkor 32 tagú budafoki gyülekezetet szolgálati területként, ha abbahagyom az „országjárást”. Döntöttem, vállaltam és éveken át betartottam. Isten akkor Budafokon olyan gazdag áldásokat árasztott ránk, hogy kicsi lett a 200 ülőhelyes imaház. Szükségünk volt bővítésre és a bűzt árasztó WC korszerűsítésére, de nem kaptunk rá engedélyt. Valakinek a feljelentése alapján a Köjál vizsgálta ki a helyzetet, és intézkedése nyomán az ÁEH 1977-ben felszólított minket, hogy építsünk új imaházat, így teremtsünk egészséges környezetet a gyülekezet részére. Csodaként éltük át ezt a fordulatot. Isten számára semmi sem lehetetlen. Az már Isten döntése volt, hogy amikor az engedélyezett építkezés elkezdésekor belevágtunk a hegyoldalba, egy hosszú, évszázados barlang tárult elénk. Pár hét múlva egy esőzés után hatalmas dübörgéssel lecsúszott a hegyoldal. A hegyen lévő utcákat fenyegető veszély elhárítására az állam vasbeton támfalat épített, minket pedig arra „köteleztek”, hogy ezt „eltűrjük”, és a hegy megtámasztása miatt nagyobbítsuk meg és építsük rá a támfalra az imaházat. Így lett az engedélyezett 250 ülőhelyes imaházból 500 ülőhelyes, amint terveztük is. „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van.” Az ÁEH dühtől tajtékzó intézkedésére 50.000 Ft bírságot kellett fizetnünk ugyan a tervtől való eltérés miatt, de az 500 ülőhelyes imaház megépült és megtelt.

Isten döntése volt, amikor 64 évesen, már négy éve nyugdíjasként elfogadtam a debreceni gyülekezet meghívását a lelkipásztori szolgálatra. Első levélben megfogalmazott hivatalos lelkipásztori meghívásom volt ez. Újpesten beosztott teológusként maradtam ott, Ócsára büntetésként helyeztek, Budafokra úgy kerültem, hogy vállaltam a kiszabott feltételt, abbahagytam az országjárást. Egyik helyen sem volt meghívás, beiktatás vagy ünnepélyes fogadtatás. Végre 64 évesen megadatott, hogy „szabályosan” meghívtak és beiktattak a szolgálatba. De a legcsodásabb szolgálati területem is lett Debrecen. Hat év alatt több mint 200 taggal növekedett a gyülekezet, 151-en nem hívő háttérből tértek meg és épültek be a gyülekezetbe. A csodák özönét árasztotta ránk az Úr. Akkor alakult ki Debrecenben az ország legnépesebb baptista gyülekezete. Úgy emlékszem Debrecenre: „Ti, én örömem és én koronám!” Az Úr nagy tetteire, csodákra emlékezni jó! Mert azok a csodák nem az én döntéseim vagy tetteim voltak.

Én csak csodáltam, mit cselekszik az Úr!

Csak néhányat említettem a 80 éve, bemerítésem óta körülöttem történt csodákból. A legnagyobb csoda, hogy Jézus Krisztus megváltott, Isten gyermekévé fogadott és arra is méltatott, hogy országának építésében részt vegyek. Lehettem volna sokkal hasznosabb eszköz. Most mégis azért áldom, magasztalom Isten nevét, amiben eszköz lehettem, és Mózessel együtt azt kérem:

„Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!”

(Zsolt 90,17)
Megosztás