Hol van a te atyádfia?

„…rátámadt Káin a testvérére, Ábelre, és meggyilkolta. Akkor az Úr megkérdezte Káintól: Hol van Ábel, a testvéred?” (1Móz 4,8–9)

Az Isten és ember közti kapcsolatban beállt zavar azonnal kihatással lett az emberi közösségen belüli kapcsolatokra is. Az ember többé nem Isten békességének keretei közt élt. Mivel ezen kívül került, itt nemcsak a szeretet, de a gyűlölet is jelen van az emberi kapcsolatokban. Elkezdődött egy lefelé mozgó spirál, amelyet nem tudott többé feltartóztatni. Káin története mutatja, hogy az emberiség magában hordozza nemcsak az alkotás, építés, de a pusztítás, önpusztítás lehetőségét is. A gyilkosság a megromlott emberi kapcsolatok „lerendezésének” lehetőségévé vált. Ez az „elszámolási”, pontosabban leszámolási lehetőség ettől kezdve mindenki előtt nyitva áll. A gyilkos szereplője maradt az emberiség történelmének a mai napig. Mindig számolni kell vele. A Biblia szerint a gyilkosság az emberben feszülő indulatoktól válik tetté. Valaki valamiért kellemetlen, versenytárs, összehasonlítási pont, jobb vagy rosszabb nálunk. Irigység, félelem, bosszú, könnyelműség is előkészítheti a gyilkos indulatok, tettek talaját. Akár fegyverrel öl valaki, akár csak veszni hagyja a másikat, – bár súlyát tekintve másként esik latba – a szíveket vizsgáló Isten előtt életellenes bűn mindkettő.

Az első gyilkosság egy testvérnek a saját testvére elleni tette volt. Igazán forró gyűlölet ott alakul ki mindig, ahol az emberek egészen közel vannak egymáshoz. Minden gyűlölet a testvérgyűlöletben gyökerezik. A gyilkos indulatok a legszentebb kapcsolatokat is beárnyékolhatják. Pont ott, ahol a leginkább védelemre szorulunk. Felmerül a kérdés: Isten hogyan fogja megoldani azt, ami láthatólag megoldhatatlan? Káinnak az életével kellett volna fizetnie gyilkos tettéért. Mégsem kellett halállal bűnhődnie. A vérontás Isten részéről elmaradt. Azonban nyugalmat nem lelve kellett bolyongania, mert Isten elűzte őt a művelhető földről. Messzebb került Istentől, mint amennyire addig volt. Ez mintha jótékonyan hatott volna rá. Nem kellett többé az igaz Istennel kapcsolatban maradnia. Lehetett az, aki: gyilkos. Gyengülni kezdett az őt megalázó, egyben felemelő istenközelségből fakadó lelki erőtér. Elkezdődött az emberiség demoralizálódása. A bűnös életmód azóta „természetessé”, megszokottá vált. A következő generáció már nem Ádám szintjéről, hanem Káinéról indulhatott tovább lefelé. Ebből a keserves vonalból csak Énók neve és jelleme emelkedik majd ki. Tévedünk, ha azt gondoljuk, a bennünk keletkező kegyetlen indulatoktól való megszabadulás útja egy sétaút. „Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot… mert ezek miatt haragszik Isten.” (Kol 3,5–6) Ahhoz, hogy visszajussunk Isten szeretetének éltető erőterébe, át kell törnünk a bennünk is lakozó, agresszivitásra ösztökélő hajlamainkon. El kell bánnunk velük, különben azok lesznek a győztesek velünk szemben. Ebben a kérdésben nem lehet irgalmaskodni, kegyeskedni. Okozzuk-e vagy gyógyítjuk a sebeket?

A kegyelem együttműködik velünk, amikor gyilkos indulatainkon megpróbálunk úrrá lenni. Isten kegyelmének útja a szelídülés, alázatra jutás és együttérzés útja. A kegyetlenség energiákat szabadít fel az emberben. Fájdalmat okozó, pusztító energiákat. A kegyelem ezeket az erőket az élet érdekébe csoportosítja át. A kegyelem ebben a helyzetben nem tétlenség, bénaság vagy belenyugvás, hanem aktivitás a kegyetlenség okozta sebek bekötözésére, gyógyítására. A kék foltok – akár a testünkön, akár a lelkünkön hordozzuk – enyhülést kívánnak. A bántó szó betegít, a jó szó gyógyít. Az emberi kapcsolatokat ápolni kell, hogy egészségesek, működőképesek legyenek és maradjanak. Nemcsak válságos esetekben, hanem mindennap. A szeretetteljes érdeklődés, megértés, a másik támogatása nemcsak gyógyítja, hanem megelőzi a bajt. Az ember nem társtalan, hanem közösségi lény. Míg együttérzőn megértenek és mi is megértünk másokat, védelem alatt vagyunk. Közösségbe beágyazott az életünk. Isten szeretetét egymás iránti szeretetünk által tesszük konkréttá, valóságossá. Szeretünk és szeretve vagyunk. Ez a normális állapotunk nekünk, embereknek.