Házasság hete – Maradjunk együtt!

480

A káposztásmegyeri református templomban megtartott nyitó istentisztelettel vette kezdetét a házasság hete február 13-án, vasárnap 10 órakor. Ebben az évben a hét szlogenje „Maradjunk együtt!”, amely a 15. évforduló ünnepi hangulatát ugyan nem tükrözi, de szükségszerűen hívja fel a figyelmet a járványhelyzet okozta házassági krízisek és a válások számának növekedésére. A korábbi gyakorlattól eltérően idén nem választottak új házaspár „arcokat”, hanem előző évek „nagykövetei” szolgálnak az online is követhető alkalmakon. 

A köszöntések és a dicsőítő énekek után Balog Zoltán, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke igehirdetését ezekkel a szavakkal kezdte:

„Az igaznak, szépnek, jónak helyre van szüksége, ahol kibontakozhat, ahol testet ölt. Ez a hely kezdettől fogva a férfi és a nő szövetsége, a Teremtő alkotta így.”

Az emberi közösségek alapja, a házasság az áldás helye, de lehet sebek és sérülések helye is, amit nem kell elhallgatni a házasság hetén sem. Ha akarjuk és készek vagyunk rá, akkor a gyógyulás helyévé tehetjük. Az igehirdetés lekciójában (1Sám 1,27 – 2,10) megjelenő Anna, Sámuel anyja tudta, hogy imában és könyörgésben kell Istenhez fordulnia a sebesüléssel. A magyar irodalomban Csoóri Sándor soraival kifejezve: „Ha sebesülésed ide köt, ide köt gyógyulásod is. Ne fuss el!” Tehát ha a házasság megsérül, akkor a párnak együtt maradva kell a gyógyulásért Istenhez fordulnia a közös élet megerősítése érdekében. Anna házassága Sámuel születésével gyógyult meg, és a gyermek a gyógyulás áldásává lett.

A textus, az ötezer férfi megvendégelése (Mt 14,13–21) világossá tette, hogy Isten a gyógyultakra bíz másokat: „Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni!” (16. v.) A tanítványok, akik áldásban részesültek, az áldásból továbbadhatnak másoknak, így az megsokszorozódik, akárcsak az öt kenyér és a két hal. A meggyógyult házasságokból is áldás származik, amelyből tovább lehet adni másoknak akkor is, ha kevésnek tűnik, mint a kenyér és a hal a tanítványok esetében, mert Jézus csodatévő erejével bőségesen elég lesz. 

„Így gyógyulunk és így gyógyítunk. Ámen.”

A továbbiakban három korábbi „nagykövet” házaspár tett bizonyságot arról, hogyan lehet együtt maradni.

Madarász Isti és Kerekes Mónika 20 éve házasok, ami önmagában véve nagy dolog ahhoz képest, hogy Isti a filmes szakmában dolgozik, ahol nem jellemzőek a hosszú életű házasságok. Igaz, hogy az elmúlt években csapások érték a családokat, de az elmenekülés helyett be kell gyógyítani a sebeket. Túl sok ember akar máshol vigasztalódni, ami azért veszélyes, mert lehet, hogy meg is találják a vigaszt, de az a házasság végét jelenti. A járvány megtanított minket a védekezésre, de a házasságainkat nem minden esetben védjük meg, pedig ott is be kellene kapcsolniuk a védekező reakcióknak. Igaz, hogy a házasság megújítása nem divat, mégis azon kell dolgozni, együtt maradva hármasban Istennel.

Süveges Gergő és Rudan Margit azt vallják, hogy a nehézségekben döntő a viszonyulás, amellyel összefüggésben három megoldási módot figyeltek meg a házasságukban. Az első szint az önáltatás vagy „struccpolitika”, ami azt jelenti, hogy egy nehéz helyzetben olyan vigaszt keresnek, amelynek nincs köze a problémához. „Covid van, de azért jó, hogy tudok járni.”  Ezzel tulajdonképpen „önaltatják” magukat, a megoldást elodázzák. A második a hálaadás vagy a „félig tele pohár” szintje, amikor felfedezik, hogy a problémában van valami jó is, ami a megoldást előbbre viszi. „Covid van, de legalább együtt lehetünk.” Az energiaátalakítás pedig már egy olyan szint, amelyben azt kutatják, hogy a kapcsolatot hogyan erősíti a probléma. „Covid van, de legalább egymást építve lehetünk együtt.” Az Isten elé vitt nehézségeikre mindig megtalálták a megoldást. 

Levente Péter és Döbrentey Ildikó 55 év házasság alatt egyszer sem fejezték be a napot haraggal. Tudják, hogy Isten együtt szereti őket, ezért ezt éltetik. Céljuk, hogy jót tegyenek, építően viselkedjenek, és egymásnak útitársai legyenek. Imákban foglalták össze hálájukat és köszönetüket Istennek.

Az istentisztelet püspöki áldással fejeződött be.