„Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat! Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,5–8)

Pál életéből levonható az a következtetés, hogy aki a Krisztusban él, a Krisztusban hal meg. Minden más életet, közösséget megszakít a halál, de a Krisztusban való életet, azaz a vele való közösséget még a halál sem képes megszakítani. Mert:

Véget ér itt küldetésed,
Elszáll vándor életed,
Üdvösséggé lesz reményed,
Égi látássá hited.

„Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fil 1,21) Mert a meghalás nem az élet végét jelenti, hanem csak a mulandóság végét – fűzte hozzá valaki. Mindannak a rossznak, kellemetlenségnek, nehézségnek a végét, ami megnyomorította földi életét.

Azért fontos erről becsületesen, nyíltan gondolkoznunk és beszélnünk, mert egyszer egészen bizonyos, hogy mindnyájan meghalunk. Vagy ha még földi életünkben visszajön a mi dicsőséges Urunk, akkor is hirtelen szakad vége ennek a földi létnek.

És mi lesz utána? Nem tudom, hogy gondolkoztunk-e már egyszer kíméletlen becsületességgel azon, hogy valóban: mi lesz utána velünk? Mert nem a semmi, nem a megsemmisülés következik, hanem:

„elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik” (Zsid 9,27), mégpedig a halálos ítélet, mert az Isten mércéje szerinti ítélet – ezt olvassuk –: „a bűn zsoldja a halál…” (Róm 6,23)

Egyetlen módja van annak, hogy valaki ezt az ítéletet elkerülje: ha már ebben a földi életben átmegy a halálból az életbe. Hogy lehet oda átmenni? Ezt maga Jézus így mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)

Aki hisz Jézus Krisztusban? Mit jelent hinni benne?

Egyrészt azt, hogy múltunk minden bűnére tökéletes bocsánatot kapunk tőle, és az egész jövendőnket teljes bizalommal rábízzuk, és neki engedelmeskedünk. Eközben jön létre ez az elszakíthatatlan közösség Krisztussal, amit hitnek neveznek…

Most térjünk vissza Pál apostol búcsúzásához, hiszen ezt az utolsó levelét szeretett lelki gyermekének, Timóteusnak írta nem sokkal a kivégzése előtt. Azért tudott így fogalmazni az apostol, mert ő bizonyos volt abban, hogy neki élete, örök élete van, hiszen Jézus Krisztussal azt is megkapta. Ezért használ itt, amikor a meghalására utal, egy különös kifejezést.

Amikor azt írja Timóteusnak: „én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje”, ez, hogy feláldoztatom, utalás arra, hogy vértanúhalált fog halni.

Mit jelent ez: elköltözni?

Rendkívül szemléletes ennek a szónak a profán görög nyelvben a jelentése:

1. Amikor a nomád pásztorok sátort bontottak és máshova települtek, akkor használták ezt a szót. Ott a környéken már lelegeltették a füvet, ott már nem volt érdemes maradni (tulajdonképpen elvégezték azt, amit kellett, amit lehetett). „Szedték a sátorfájukat.” Innen ez a magyar kifejezés. Tehát nem a semmibe tűntek el, hanem egyik helyről átköltöztek a másikra. Valahonnan – ahol már nem volt mit csinálniuk – valahová.

Azt mondja Pál Timóteusnak (de azóta Isten igaz igéje lett minden gyászolónak): Tudom, hogy neked fájni fog vagy máris fáj, hogy nekem meg kell halnom, de gondolj arra, mi történik velem, mi történik azzal, aki meg fog halni vagy már meg is halt! Velem semmi rossz nem történik, én valami jobbat fogok kapni. A Fil 1,23 szerint: „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél” (sokkal inkább jobb – Károli). Itt már nincs mit csinálnom, a feladatomat elvégeztem. Akkor miért maradnék még itt? Miért tartana itt az én Uram? Ott viszont vár engem az a sok gyönyörűség, szép és jó, amit ő elkészített az őt szeretőknek. Ha arra gondolsz, hogy velem mi történik, akkor csak örülhetsz annak, hogy elköltözöm.

Nem furcsa ez? Örülni annak, hogy valaki meghal? Azért nem tudunk örülni, mert tulajdonképpen magunkat sajnáljuk, mert mi leszünk szegényebbek… Szabad ugyan erre is gondolni. De el ne felejtsük már, hogy aki a Krisztusban élt, neki engedelmes volt, és befejezte itt azt a feladatot, amit ő bízott rá, annak sokkal jobb, ha elköltözik!

2. Amikor kifogták az igavonó állatot, ezt a szót használták. Egész nap össze volt kötve a járommal, ekével, szekérrel. Most megrázza magát. Nincs rajta semmi már, ami megkötözné, korlátozná, és pihenhet.

Pál apostol nem félt a munkától. Több levelében írja, hogy ezek a kezek tartottak el engem, és nem akartalak titeket azzal sem terhelni, hogy eltartsatok. Nappal tanított, este dolgozott, sátorponyvát csinált. De most az ő Ura menti fel a további munka alól. Megpihenhet.

3. Amikor a hajót eloldották a parttól, és elindult úti célja felé, akkor is ezt a szót használták. A hajók nem a semmiben tűnnek el. Az utasok már tudják, hogy hova akarnak megérkezni. És oda meg is fognak érkezni, ha közben nem történik valami nagy baj velük. Hányszor hallhatta az apostol hosszú útjai során ezt a vezényszót. Ezt a hajó kapitánya vagy kormányosa adta ki mindig: „analüzisz”, indulás, eloldani! Most ez jut eszébe. Pontosan tudja, hova megy, ki és mivel várja őt a túlsó parton. Azt írja itt, hogy „végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését”, mert őhozzá tartoznak. Nem ismeretlen ő a számomra, végigkísért egész küzdelmes életemen. Tapasztalom és hiszem:

Atyám a mennyekben folyvást vigyáz rám,
Vezérli hajócskám nappal s éjszakán…
Az övé vagyok, gyermeke vagyok…

A leglényegesebb nem változik azzal, hogy megáll a szívem, és eltemetnek. Az övé maradok, és ez a legfontosabb. Ami itt szép volt, az ott csak kiteljesedik

Hol nem lesz többé bűn, baj és betegség,
se bú, se kín, se könny, se jajgatás,
se kísértés, se zord halál nem lesz már,
se félelem, se holt-reményű gyász;
csak halhatatlan testű tiszta lélek,
szivárvány-szárnyú áldó fényözön,
és minden szépnek, jónak teljessége,
zavarhatatlan és örök öröm!
(B. M.: Legyőztél, Uram)

Ő írta a Római levélben: „akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk.”

Akármi lesz is eszköz szent kezébe’,
vagy a halál, vagy az „elváltozás”,
halálból élet lesz: feltámadás,
s együtt ragadtatunk az Úr elébe.

Akár élük, akár halunk, de Benne,
akitől semmi nem választhat el,
akár messze a nap, akár közel,
hármas kötél az ő örök szerelme!

De addig is erőt ad Lelke itt,
és minden igazságra megtanít,
míg eljön ennek végső teljessége,

mert nem hiába várva-várjuk őt,
ő hozza el nekünk a nagy Jövőt:
üdvösségünket, melynek nincsen vége.
(B. M.: Akár-akár)

4. Amikor a foglyokról levették a bilincset, akkor is ezt a szót használták, és ezt Pál most a szó szoros értelmében is várhatja, hiszen évek óta meg van bilincselve. Mitől félne akkor, ha ilyen pontosan tudja, mi van ott a túlsó parton, ki van ott a túlsó parton, és ő most az innensőről a túlsóra indul.

Mintha azt mondaná itt az apostol: Timóteus, a te anyanyelved a görög. Ugye tudod, hogy mi mindent jelent az „analüzisz”, az elköltözés? Ugye érted, miről van szó? „Az én elköltözésem ideje beállott.” Te még egy ideig itt maradsz, végzed tovább a feladatot, mert amíg nem végezted el egészen, addig nem hív haza a mi Urunk. Ezért mondja itt neki: „végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat!” Én már betöltöttem. Egy rövid ideig nem látjuk egymást, utána odaát, Istennél a dicsőségben találkozunk.

Fontos, hogy bibliai józansággal szemléljük ezt a kérdést. Itt nem arról van szó, hogy egy hívő embernek illik érzelemmentesen gyászolnia. A hívő is sír, amikor elveszíti valakijét. A hívőnek is összeszorul a szíve, ha arra gondol: én is kilépek ebből az otthonból vagy ebből a családból vagy abból a munkából, amit annyira szeretek. De tele van reménységgel, és ismeretlen neki a félelem, mert nincs mitől és kitől félnie. Az ismeretlentől szoktak félni az emberek, vagy ha valaki a Krisztus nélkül van, akkor minden oka megvan arra, hogy a szíve mélyén vagy tudatosan is féljen attól az ítélettől, ami reá vár.

Miért volt ilyen könnyű Pálnak, és így búcsúzni Timóteustól (2Tim 4,5–8)?

Két dolgot említsünk meg:

I. Az életét arra használta, amire kapta.

II. Csak a meghalás van előtte, a hálál már utána van.

I. Az életét arra használta, amire kapta, ezért volt könnyű neki a búcsú. Ennek részletei, egy kis visszatekintés, amikor ezt mondja: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”.

1. „Ama nemes harcot” megharcolta. Voltak harcai, de ezek nemes harcok voltak. Soha nem mások ellen, mindig másokért harcolt. Mások üdvösségéért, Isten akaratáért.

2. Futását elvégezte. Ezért tud korábban így búcsúzni az efezusi vénektől: „De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csak hogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam” (ApCsel 20,24). Ő most elvégezte ezt a futást.

3. A hitet megtartotta. Mit jelent ez? A magvető példázatában mondja Jézus, hogy amikor valaki hallja az igét, az hitet ébreszt benne, de amikor azért a hitért valami kicsit – még csak nem is szenvednie, hanem – tennie kellene, akkor elfordul, és teljesen olyan, mintha nem lenne benne hit (Lk 8,13). Pál azonban az élő, azaz a cselekvő hitet tartotta meg, mely „szeretet által” munkálkodik (Gal 5,6).

Nem volt tökéletes ember, de ezt mondta: „én nem mondom, hogy elértem… de igyekszem…” (Fil 3,12–14) Voltak mulasztásai, de komolyan veszi, hogy elég neki az Úr kegyelme (2Kor 12,9). Ebben a kegyelemben bizakodva készül meghalni, és ha visszatekint, Isten iránti hálával elmondhatja: arra használta az életét, amire kapta.

Ma erre a kérdésre jó lenne, ha őszintén felelnénk: Uram, arra használom a napjaimat, azzal mennek el a heteim, éveim, amire adtad azokat? Ezt legjobb elkezdeni egészen minél előbb és konkrétan. Például a vasárnapot. Uram, mire adtad a vasárnapot? Ezt meg kellene szentelni. Például ez ismert ige teljesítésével: „keressétek először az ő országát és igazságát…” (Mt 6,33) – Mi az Isten országának megszentelő igazsága? Ezt is az Úr Jézus mondja meg, amikor övéiért imádkozik az Atyához: „Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.” (Jn 17,17) Mit jelent gyakorlatilag ez: megszentelni?

– Nem kellene végre meglátogatnom azt a beteget?

– Nem kellene végre megírnom azt a levelet, amit hetek, hónapok óta halogatok? Üljek már le, és írjak, majd Isten Szentlelke eszembe juttat olyan gondolatokat vagy olyan igét, amire az a másik, mikor megkapja, azt mondja: az Isten vigasztalt meg engem ezzel. De ezt el kell kezdeni. Vajon nem erre – is – adta a vasárnapot Isten?

– Nem kellene – mivel egy kicsit nagyobb nyugalom van, mint munkanapon – végre beszélgetni az otthoniakkal?

Készüljünk a nagy utazásra, a legnagyobbra! Nehogy készületlenül kelljen elmennünk, hanem:

a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra azt felelni: – Készen.
(Áprily Lajos: Kérés az öregséghez)

II. Csak a meghalás van előtte, a halál már utána van. Ez a másik, amiben Pál bizonyos volt. A Biblia ugyanis élesen különböztet meghalás és halál között.

Meghalásnak a biológiai, testi halált nevezi, amikor megáll az ember szíve, légzése, érzékszerveinek a működése, és ha hívők a túlélők, ezt éneklik: ,,Jer, temessük el a testet!” Ez a meghalás.

A halál pedig az Isten nélküli létezés – a Biblia nyelvén. Tehát aki Isten nélkül létezik, az a meghalása előtt is halott, meg a meghalása után is halott marad mindörökre – ezt nevezi a Biblia kárhozatnak. Mert a meghalásunk után is létezünk, csak más formában. De ha Isten nélkül, akkor az a halál, és ott már nincs sorsváltoztatási lehetőség. Mert a halálból az életbe átmenni csak a meghalásunk előtt lehet, ebben a földi életben. Erre kapott nagy lehetőség ez a néhány évtized, amit Isten nekünk készített. Ahogy a világra jövünk, mindnyájan halottak vagyunk a szó bibliai értelmében, mert Isten nélkül jövünk a világra, mert „vétekben fogantattam, és bűnben melengetett az anyám” (Zsolt 51,7), és ez mindnyájunkra érvényes. Ebből az állapotból mehetünk át a Krisztussal való közösségbe, vagyis az életbe. Azt mondja: én vagyok az élet (Jn 14,6), tehát akinek ővele valóságos közössége van a hit által, az él. Az viszont ha meghal is, él.

Éppen ezt mondta Mártának és Máriának Bethániában: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25–26) A Krisztussal való közösségen semmit nem változtat az, hogy megáll a szívem, és eltemetnek. Ez a közösség megmarad. Sőt ez az igaz közösség és igazi élet. Fontos világosan látnunk ezt, mert egyébként elfelejti az ember azt, hogy Jézus nélkül valóban halottak vagyunk. Ha ebben az állapotban talál a meghalás, akkor nem lehet már segíteni rajtunk. Ezért kell mindent elkövetnünk, hogy minél előbb feltámadjunk, ahogy Pál írja az efezusiaknak: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus” (Ef 5,14) – vagyis kerülj kapcsolatba Krisztussal! Ezért mondja az apja a tékozló fiúról kétszer is, amikor visszatért, megtért – a szolgáknak is, meg a fiú bátyjának is: „ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” (Lk 15,24.32) Amikor otthonról elment, vagyis elszakadt az atyától, a halál állapotába került. Mint ahogy a szőlővessző ha a szőlőtőkéről levágják, meghalt. Csak tűzre lehet használni, semmi másra. Ezután mondja Jézus többször is: „maradjatok énbennem és én tibennetek.” (Jn 15,4–10) Ez a vele való kapcsolat jelenti az életet.

Te most élsz, vagy halott vagy még? A tétova bizonytalanság általában azt jelenti, hogy halott az ember. Az életnek életjelei vannak, és azok meglátszódnak.

Jézus Krisztus azért jött, hogy átmehessünk a halálból az életbe. Ha az ember arra használja ezt a rövid földi életet, amire kapta, békességgel zárhatja majd le, és azzal a bizonyossággal gondolhat a halálra, gyászolhat vagy készülhet a saját halálára, hogy a halál már mögöttem van, csak a meghalás van előttem.

Annak az ára, hogy nekünk igazi életünk, örök életünk lehessen, Jézus halála volt.

Ne felejtsük el, hogy akik a Krisztusban élnek, azok mind boldogok, és „Boldogok a halottak, akik a Krisztusban halnak meg” (Jel 14,13).


Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!