Díszparancsolat

0
458

A rím azt akarja érzékeltetni, hogy Isten parancsa, és ezért ugyanolyan életfontosságú, mint a tízparancsolat. A „dísz” azt, hogy ünnepi alkalom kapcsán hirdettetett meg. Ez az apróbetűs magyarázkodás meg azt, hogy bár ünnepi, de élethossziglan érvényes.

Az ünnepi idők gondos őrzését – mikor még ember sem volt – a Teremtő már az égitestekre bízta (1Móz 1,14). Nem mókuskerekes monotóniára születtünk, az örök tervben eleve benne volt az ünneplés. Az ember ennek megfelelően kezdettől fogva ünnepel. Isten népe is, csak másképpen. Az Ószövetség nagy zarándokünnepeinek kettős jellegében mutatkozik ez meg. Legfeltűnőbben a húsvét ünnepénél, ahol egy agrárünnep, a kovásztalan kenyerek ünnepe, meg egy vallási ünnep, a pászka fűződik össze – ahogy ezt kettős elnevezése is nyilván mutatja (Lk 22,1). Az ünnep két oldala azonban ugyanarról beszél: az egyik a természet rendjében megmutatkozó gondviseléséről, a másik az üdvtörténetben megnyilvánuló irgalmáról – együttesen: Isten jóságáról. Mivel a gondviselés egyetemes, kovásztalan kenyérrel más népek is megünnepelték; a pászka viszont csak Izraelé. Ugyanez a kettősség megjelenik a másik két zarándokünnepnél is. Nem csoda hát, hogy a karácsonynál is megtaláljuk.

Megváltónk születésének idejét nem ismerjük; akkor – kérdezhetné persze valaki – meg kell-e ünnepelnünk egyáltalán? Nem, nem kell (Róm 14,5–6)! De minden földre születettek között van-e rá érdemesebb? És – kérdezhetné valaki más – ha az egyiptomi szabadítás emlékezetére Isten ünnepet rendelt, az egész világnak felkínált szabadítás nem méltó-e rá? A keresztény századok igennel feleltek.

Megváltónk születésének időpontját ugyan nem ismerjük, de a célját igen. Maga hirdette ki:

„Én világosságul jöttem a világba” (Jn 12,46).

Ez a személyes vallomás adott támpontot – konkrét dátum híján – a megfelelő szimbolikus időpont megtalálásához. A téli napforduló, a természetnek ez a biztos, másodpercre kiszámítható fordulása üdvtörténeti valóságra emlékeztet:

„a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik” (1Jn 2,8).

A kettő közül az ünnepnek ez a természeti oldala a korábbi: gondoljunk a Noénak adott ősi ígéretre (1Móz 8,22). Mi sem természetesebb, mint hogy a nappalnak ez az alig észrevehető, de biztos növekedése az emberben reményt ébreszt, és rá örömet áraszt. Szerte a világon a legkülönbözőbb népek már ősidőktől fogva éledő reménységgel és áradó örömmel ünneplik. E fölött az egyetemes öröm fölött azonban ott ragyog az ünnep másik arca, Isten népének külön boldogsága:

„meglátogatott minket a naptámadat a magasságból.” (Lk 1,78)

Még sincs okunk elfordulni az ünnepnek ettől az egyetemes oldalától, sem jogunk elítélni azokat, akik itt megrekedtek. Hitünknek kétségtelenül javára lehet, ha az ünnepnek mind a két oldalát engedjük hatni. Jó a természet biztos rendjét hálával visszajeleznünk, mint akik tudjuk, Isten minden ígérete ugyanilyen szilárd. És jó – akár menten – mellétenni a karácsonyban betelt ígéret, a megváltás személyes és közösségi örömét.

Eltűnődőm: még csak most kezdődik a téli hideg, de vannak, akik a világosság lassú térhódításából mégis kihallják a bátorítást, és a megértett üzenet nyomán hálás bizakodással elkezdik tervezni a tavaszt. A reménység talán elindítja őket ünnepi istentiszteletre is, vagy imádságra indítja a karácsonyfa mellett. Bár az is meglehet, hogy gondolataik nem találnak ünnepélyes kifejeződési formát. És az is, hogy Isten mégis kedvesen tekint rájuk: „Valamit megsejtettek világom titkaiból, és tervezgetésükben ott van az Örök rendhez illeszkedni akarás áhítata.” – Ők a testvéreim.

És a sötétséggel harcot vívók is testvéreim… Meg akik örülni tudnak a homály legcsekélyebb visszaszorulásának… Meg akik teret készítenek a világosságnak. A jóért dobogó szívek, a csendes segítő kezek, az igazságot hűséggel támogatók.

Mind, akiket megérintett valami az ünnep egyetemességéből, akiket csendesen vonzani kezd a Szeretet és Jóság.

Ahogy az imént leírtam, hogy az igaz világosság már fénylik, önkéntelenül megjelent előttem a város – túlméretezett díszkivilágításával, tolakodó reklámfényeivel. Belém fájdult: a világosság is meghamisodhat. Ez nem a szelíden szaporodó adventi gyertyák robbanásszerű karácsonyi kiteljesedése – pedig annak kellene lennie. Ezt az üzleti szellem tartja ébren, nem a szeretet lelke élteti. Hogy szólna hát az Egyszülöttről, vagy akár csupán a napfény egyetemes, éltető reménységéről is!

Mégsem adok helyt magamban a mihaszna háborgásnak, csak az ünnepemet rontanám meg, és a környezetemet mérgezném vele. Advent- s karácsonyromboló érzelmek helyett akarom és tanulom észrevenni a szépet. Van, ahol a fények és színek játéka nemesen egyszerű, máshol művészien emelkedett. Ilyenkor meghallom a szépség ünnepi üzenetét. Hosszan sorolhatnám még örömmel, hogy a karácsony egyetemességének felismerése ki mindenkivel von közelebbi-távolabbi közösségbe. Aztán azt is, hogy mennyire megejt a békülni nem tudó ember békeakarása; önző szívünk szeretetet adni és kapni vágya; az illik- és kényszerajándékok hallatlan, talán az igazit meghaladó tömege. Átborzong rajtam a sejtelem: talán ez a sok elégtelen igyekezet, ez a sok meddő mégis-akarás indította Isten szívét irgalmas közbelépésre: a karácsony másik, mélyebb titkának megvalósítására. Ami már természetfölötti, amit a napforduló csak halványan példázni tud.

De ez a talán, ez a sejtelem kérdez is: mi jogon pereskedem a reklámfényekkel? Vagy Istentől távoli emberek silányború örömével, veszni indult sorsok alkoholos lázadásával, és a gondtalanok tartalmatlan dőzsölésével…? Ami Istent szánalomra indítja, azt a fölényes ítélkezés nem gyógyíthatja meg. A már idézett apostoli ige a szűnni kezdő sötétségről és már fénylő igaz világosságról önmagában csonka. Csak a megelőző tagmondattal egész:

„ami igaz őbenne és tibennetek”.

A sötétség megszűnése őbenne igaz – a világban nem. De ott is elkezdődött. S hogy visszaszorítható, azt mibennünk akarja nyilvánvalóvá tenni. Az igaz világosság már fénylik, ő mondta: „Elvégeztetett.” De elkezdett művét népe által teljessé akarja tenni. Ezért nevezheti az apostol parancsolatnak az idézett igét:

„új parancsolatot írok nektek: azt, ami igaz őbenne és tibennetek, hogy múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság.”

A karácsony tehát kettős arcú ünnep: egyrészt annak felismerésére és ünneplésére szólít – ami már a természetben is látható –, hogy Isten gondoskodása időben és térben az egész világra kiterjed. Másrészt annak felismerésére és ünneplésére – ami az üdvtörténelem során bontakozott ki –, hogy csak Isten egyszülött Fiát ideajándékozó szeretetének elfogadásával lehet teljes a sötétség visszaszorítása és az igaz világosság egyetemes uralma. Az előbbiből látható, miért egyetemes ünnep; az utóbbiból, hogy miért Isten népének különleges ünnepe. Akik a kettőt egybelátják, azt is megértik, hogy az örömünnep miért életparancsolat.

Megosztás