Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. Ne számítson ez bűneik közé! De az Úr mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és a népek valamennyien meghallják azt. Azután megszabadultam az oroszlán szájából. Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.

Gondolatok az igéről

Ezer évvel közelebb kerülünk mai korunkhoz Pál apostollal. Benne is Dávidhoz hasonlóan szilárd, hitben megöregedett emberrel találkozunk. Második levelét Timóteushoz életének végén írta, mint ahogy azt a 4. fejezet 6–8. verseiben láthatjuk.
Tapasztalatai nem voltak biztatóak – nemcsak hogy a hatóság előtt kellett védekeznie, de hittársai is elhagyták, magára maradt. Ám nem panaszként hangzik el ez a megállapítás, hanem bizonyságtételként! Tudta azonban, hogy ki maradt mellette, az Úr, aki megerősítette. Életcélja és vállalása nem változott, hirdette az evangéliumot.
Tudja, hogy már nem sok van hátra földi életéből, és hogy egy végső, nehéz küzdelem vár rá. Ahogy telnek az évek, mi is egyre közelebb leszünk az üdvösségünk beteljesüléséhez. Vajon megrenget vagy örömre derít ez a várakozás? Pál bölcs hívőként a korábbi tapasztalataiból merítve meg volt győződve arról, hogy az utolsó harcokban sem marad egyedül, Isten beviszi őt a mennyei országba. Ezért nem a félelmeivel foglalkozott, hanem Istent magasztalta, mint ahogy egész megtért élete ezt tette.
Aztán visszatereli figyelmét a körülötte levőkre, mert még tart az élet, vannak feladatok.