Seregek Istene, újíts meg bennünket!
Ragyogtasd ránk orcádat,
hogy megszabaduljunk!

Egy szőlőtőt hoztál el Egyiptomból.
Népeket űztél el, ezt meg elültetted.
Helyét elegyengetted,
gyökeret vert, és ellepte a földet.
Árnyéka hegyeket borított be,
vesszői vetekednek
a hatalmas cédrusokkal.
Indáit a tengerig növesztette,
hajtásait a Folyamig.
Miért romboltad le kerítéseit,
hogy szedhessen róla, aki csak arra jár?!
Lerágja az erdei vadkan,
és abból legel a mezei vad.

Seregek Istene, fordulj hozzánk!
Tekints le az égből, lásd meg
és gondozd ezt a szőlőt!
Oltalmazd, amit jobboddal ültettél,
és a fiút, akit magadnak neveltél!
Pusztuljanak el dorgálásodtól,
akik fölperzselték, levagdalták!
Legyen kezed azzal a férfival,
jobbod azzal az emberrel, akit magadnak neveltél!
És mi nem pártolunk el tőled.
Tarts életben bennünket,
és mi segítségül hívjuk nevedet.
Uram, Seregek Istene,
újíts meg bennünket!
Ragyogtasd ránk orcádat,
hogy megszabaduljunk!

Gondolatok az igéről

Felocsúdó imatusával azonosulhatunk ma. Történelmi távlatokra tekint vissza a zsoltáros, amikor egészen az egyiptomi kivonulásig és a kánaáni honfoglalásig nyúl vissza. Felidézi az áldott, gondviseléstől áthatott, gyümölcsöző időszakokat, amelyek kontrasztjában döbbenten állapítja meg, hogy végveszélybe kerültek. Gondos Gazdájuk, a Mindenható „hirtelen” magukra hagyta őket. Megszűnt az addig természetesnek vett védelem. Bár – őszintén szólva és mélyen befelé nézve – ez a „hirtelen” fordulat mégsem annyira előzménymentes: számos előjel és megannyi figyelmeztetés előzte meg. Maga a nép vadult el, azaz fordult el Istentől.
Egyetlen remény maradt: mégiscsak és újra az Úrhoz folyamodni, oltalmáért könyörögni. Emberközi viszonylatban az a vélemény fogalmazódna meg hasonló esetben, hogy „még van orcája azok után segítséget kérni!”. Érkezne a szemrehányás, az emlékeztetés, a szembesítés – mind jogosan persze. Hozzá társulna a kéretlen pedagógiai felhang: „Majd ebből okul!” Nagy áldásunk, hogy Isten nem ilyen attitűddel viszonyul hozzánk. Sosem késő imádkozni, nem késő felocsúdni. Isten a végsőkig vár ránk, fülét sosem zárja be, mert szíve szándéka szerint kész megbocsátani és visszafogadni.