A fenti kérdésre keresem a választ magam is. Aki augusztus végén a Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskolába belép, azt tapasztalhatja, hogy az intézmény tele van élettel: két hétig tábori hangulat várja a nyári szabadidőt tartalmasan eltölteni kívánó kisdiákokat. Fiatalos hangzású zene szól, az udvaron medence, rengeteg „külső” program, mosolygó pedagógusok, amerikai önkéntes…. Minden, ami egy élménydús héthez szükséges lehet.

Felületes szemlélőként itt meg is állhatunk. De azért ez mégse általános kép, ha jobban megvizsgáljuk, rájövünk, hogy mindez egyáltalán nem garancia a sikerhez. Talán 10-20 éve még az volt, de ma már nem. Ezt mindannyian érezzük, de ritkán mondjuk ki.

Emlékszem, gyermekkoromban csillogó szemmel vártam az iskolai kirándulásokat, táborokat. Az élményt. A mai gyerek ingerdömpingben él. Felnőttként is igen nehéz a minket érő hatások közül szelektálni, egy gyermeket ebben segíteni kell! Sokszor látjuk, hogy a szeretet jegyében túlzott szabadságot kap ebben is a tanuló, mondjuk ki: korlátozás nélkül azt néz, eszik, csinál, amit akar, irányítja az egész családot. Így fordulhat elő az az extrém, de valóságból kiragadott példa, hogy egyes gyerekek az egész nyári szünidőt a gép előtt töltik, sok esetben egyedül. Nem, nem azért, mert nincs szerető családjuk. Egyszerűen azért, mert ezt választották. Sok gyermek számára ma nincs vonzóbb ennél. De minden választás lemondás is. Ez esetben a való életről való lemondás. És e választásuk kapcsán senki sem adott valódi irányt. De, hogy ne csak ilyen drasztikus szélsőségeket említsek, az „átlaggyermek” sem fogadja már sokszor olyan kitörő lelkesedéssel az iskolai táborokat, programokat. Általánosan elmondható, hogy megszokottá vált a programok kavalkádja, illetve nehéz versenyezni az online világ sokszínűségével. Valamiért ez a Pannonhalmiban idén mégis sikerült.

Talán a pedagógusok miatt… – fűzöm tovább a gondolatfolyamom. Nyári szünet van, ők mégis dolgoznak. Sőt, az előkészületeken több hete munkálkodnak: a programokat csiszolgatják, a szükséges felszereléseket, meglepetéseket szerzik be. Miért fontos ezeknek az embereknek, hogy ez a 15-20 gyermek egy hétig boldog legyen? Honnan van erre erejük évről évre, napról napra? Mit ad ez számukra, hogy érdemesnek érezzék? A Pannonhalmi egy inkluzív iskola, ahova járnak könnyebben és nehezebben szocializálható gyermekek. Óriási szaktudást igényel ebben a környezetben helytállni. Kihívás. Mégis minden évben sikerül e táborokon még egy icipicit feljebb és feljebb rakni a lécet, ami a programok minőségét, szervezettségét illeti.

Az iskola, a közösség egy erős bázis. Ahogy az idejáró gyerekeknek megvannak a nehézségeik, illetve a kiemelkedő képességterületeik, úgy a pedagógusoknak is. A tanár se különb. A Pannonhalmiban megtanulta a közösség nem a hiányosságokat nézni, hanem az „egészet”. Mindenki beleteszi a közösbe, amit tud. Az iskola klasszikus szerepköréből kilépve a gyermeki és dolgozói személyiség egészét támogatja. A tudásátadás mellett fontos cél az élményadás, az emberi kapcsolatok megtámogatása, a korlátok és irányok megtalálásának segítése, azaz az életre nevelés. Ebben pedig az iskolai táborok fontos építőkövek, ahol a gyerek önállóságot tanul, értelmes tevékenységek közti választást gyakorol, társasági életet él kortársaival, pedagógusaival. Valódi kötődéseket, szeretetkapcsolatokat él meg gyerek és felnőtt egyaránt.

Talán ez az, ami még érték tud maradni ma is, és remélhetőleg a jövőben is.

De mindez csak „nyakatekert okoskodás” ingoványos talajon az érintettek megkérdezése nélkül. Arra elegendő, hogy ne vegyük biztosra a nyilvánvalót, eloszlassuk a közhelyeket.

Megkérdeztünk néhány táborozót.

A válaszok a következők:

  • „Ez a legjobb tábor a világon!”
  • „Voltunk mindenféle érdekes helyeken… boldog vagyok.”
  • „Megkérem a szüleimet, hogy írassanak be ide jövőre is, már most!”