Föltátotta ránk a száját
minden ellenségünk.
Rettegés és csapda lett a részünk,
pusztulás és összeomlás.
Könny patakzik szememből
népem összeomlása miatt.
Szemem szüntelen könnyezik,
megállás nélkül,
míg le nem tekint, és meg nem látja
a mennyekből az Úr.
Fáj a lelkem, ha látom
városom lakóinak sorsát.
-
Vadásztak rám, mint a madárra,
ellenségeim ok nélkül.
Verembe taszítottak engem,
és köveket dobtak rám.
Összecsapott a víz a fejem fölött,
már azt mondtam: Elvesztem!
Segítségül hívtam nevedet, Uram,
a verem mélyéről.
Meghallottad szavamat:
Ne fogd be a füled
sóhajtásom és kiáltásom előtt!
Mellém léptél, mikor kiáltottam hozzád,
ezt mondtad: Ne félj!
Gondolatok az igéről
Ebben a panaszénekében Jeremiás így azonosítja be magát:
„Én vagyok az a férfi, aki nyomorúságot látott az Úr haragjának botja miatt.” (1. v.) Maga is átélt borzalmakat, de most szeretett népe és városa, Jeruzsálem pusztulása miatt kesereg.
A túl sok szörnyűséget látott ember érzéketlenné válhat a szenvedők iránt. Mi magunk is képesek lehetünk úgy végignézni egy híradót a televízióban, hogy a súlyos balesetekben, bűntények által vagy éppen háborúban elhunyt emberek látványa nem érint meg bennünket mélyen. Nem sírunk már felettük. Nem gyászoljuk ezeket az embereket. Hiszen nem is ismerjük őket személyesen! És olyan sokan vannak...
Kevés hívő ember érez együtt például a hitükért üldözött keresztényekkel. Még kevesebb imádkozik értük, vagy támogatja őket valamilyen módon.
Amikor azonban szeretetre indulunk valaki iránt, akkor nem lehet többé érzelmileg semlegesnek maradni. Akkor elkezdünk együttérezni velük. Szenvedésük látványa a mi lelkünket is bánatba ejti.
Így együttérzésünk, szeretetünk, imánk és támogatásunk által mi is átéljük és a szenvedők felé is közvetítjük azt, amit a próféta átélt Istentől:
„Mellém léptél, mikor kiáltottam hozzád, ezt mondtad: Ne félj!” (57. v.)











