A gyerekek értékei

0
1372

Emlékszem, mióta felmerült bennem a „mi leszek, ha nagy leszek” kérdése, mindig anyuka szerettem volna lenni.

Leszámítva azt az időszakot, amikor az imaházba menet a kórház előtt elhaladva hallottam a kicsi babák sírását, és orvos szerettem volna lenni, hogy segíteni tudjak rajtuk. Szerettem mindig kisgyermekek közelében lenni.

Hálás vagyok, hogy többszörös nagynéniként és hat éve édesanyaként alkalmam van a gyermeki lélekre hatással lenni és hatása alá kerülni. A gyermekek tiszta, sajátságos erényei újra és újra emlékeztetnek, figyelmeztetnek és példát adnak.

Az egyik ilyen a szeretet adásának és elfogadásának képessége. Öröm nézni, ahogy a kisgyermek természetes módon elfogadja a körülötte élők szeretetmegnyilvánulásait. A puszik, kedves simogatások, egy ölelés, a ráfigyelés, gondoskodás között szinte fürdik a boldogságban. A gyermekek megtalálják a módját, hogy a szeretetüket hogyan fejezzék ki. Kisebbeknél egy mosoly, egy kinyújtott kar, egy odahajló fejecske, nagyobbaknál egyéb módokon mutatkozik meg, és a tárházuk kimeríthetetlen.

A kisgyermek őszinte. Ha valami jó, kellemes, akkor örül, nevet, ragyog. Ha valami fáj vagy rossz (szúrós, büdös, rossz ízű), akkor annak is hangot ad, és ha tudja, ki is mondja. A felnőttektől meg azt tanulják, hogy nem szabad túl látványosan, hangosan örülni, mert azzal zavarhat másokat, az érzéseit, véleményét se mondja el, mert tiszteletlennek tűnhet. Mennyivel egyszerűbb lenne a felnőtt élet, ha mernénk örülni, amikor örömünk van, és nem titkolnánk a fájdalmat, amikor az van bennünk! A kisgyermek, bár igyekszik az önállóságra, mégis kész elfogadni a segítséget. Természetes módon hagyja, hogy gondoskodjunk róla az alapvető szükségletek terén. Ha valamit nem bír vagy nem ér el, akkor mer segítséget kérni, és el is fogadja azt.

A „majd én megoldom”, „azért is egyedül kínlódok”, „már nem vagyok képes rá, de azért sem kérek segítséget” hozzáállás nagyra nőhet bennünk, és sok kárt, keserűséget tud okozni. A kisgyermekek számára természetes dolog a megbocsátás. A hangos viták, a „többet nem leszek a barátod” viharai bár néha látványosra és fájdalmasra sikerülnek, mégis igen rövid ideig tartanak.

Néhány perc, esetleg óra után újra az örök barátság medrében folytatódik a játék a legnagyobb békességben és egyetértésben. Ha ezt a jellemvonást nem nőnénk ki, vagy az új természetünkben folyamatosan növekedne, sokkal kevesebb családi és kapcsolati tragédia lenne! Az utóbbi hónapokban csodálkoztam rá a gyermekek elmúláshoz, örökkévalósághoz való hozzáállására.

Féltjük a gyermekeket a halállal való szembesüléstől, pedig sokat tanulhatunk tőlük erről is.

A gyermek elfogadja, hogy a dédi „letette a nagykabátját”, és ami igazán fontos belőle, az már az Úr Jézusnál van. Hogy a papa már nem beteg, tud járni, és a másik kislány papájával biztosan jó barátok a mennyben. A dédi temetésére utazva fogalmazódott meg a kislányunkban, hogy ugye azért vagyunk kicsit feketében, mert szomorúak vagyunk, hogy egy darabig nem fogunk találkozni, de azért vagyunk fehérben, mert örülünk, hogy ő Jézusnál van. Amikor a temetésre indulva meglátta, hogy én tiszta feketében vagyok, számonkérőn kérdezte, hogy én talán nem örülök, hogy a dédi már jól van? Nem hiába állította Jézus példaként hallgatói elé a kisgyermekeket.

Ha figyeljük őket, és nemcsak rácsodálkozunk, hanem elevenen tartjuk a bennük látható értékeket, akkor felnőtt életünk is gazdagabb, értékesebb lesz.„ Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta:

»Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. «” (Mt 18,2–3)

Megosztás