Az első szövetségnek is volt tehát istentiszteleti rendje és földi szent helye. Mert sátrat építettek, melynek első részében volt a gyertyatartó, az asztal és a szent kenyerek: azt nevezték szentélynek. A második kárpiton túl pedig volt egy sátor, amelyet szentek szentjének neveztek: ebben volt egy arany illatáldozati oltár és a szövetség ládája, minden oldalról arannyal borítva. A szövetségládában volt az aranyedény mannával tele és Áron kivirágzott vesszeje meg a szövetség táblái, fölötte pedig a dicsőség kerúbjai, amelyek beárnyékolták az engesztelés helyét. De ezekről most nem kell részletesen szólni. Miután ezeket így rendezték el: a sátor első részébe mindenkor bejárnak az istentiszteleti szolgálatot végző papok, a másodikba azonban csak évenként egyszer és egyedül a főpap mehet be azzal a vérrel, amelyet bemutat önmagáért és a nép tudatlanságból eredő vétkeiért. A Szentlélek ezzel azt jelenti ki, hogy amíg az első sátor fennáll, addig nem nyílik meg a szentélybe vezető út. Példázat ez nekünk a mostani időre, mert ott olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek nem tudják lelkiismeretében tökéletessé tenni azt, aki az áldozatot bemutatja. Ezek a külső rendelkezések, amelyek ételekre, italokra és különböző mosakodásokra vonatkoznak, csak az új rendelkezés idejéig kötelezők.

Gondolatok az igéről

„Mert a test lelke a vérben van, és én az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelést szerezzen értetek. Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést” – olvashatjuk Mózes harmadik könyvében. Az ószövetségi ember ártatlan állatok vérét áldozta fel az oltáron, az állatok húsát pedig „kedves illatként” füstölögtette, ily módon igyekezett bűneinek bocsánatát elnyerni az Istentől. Egy évben, egy alkalommal, a nagy engesztelési napon a főpap a nép valamennyi vétkéért mutatott be áldozatot, és mindezt tette a szentek szentjében. Egy nap, egy közbenjáró.
Az Újszövetség óta minden megváltozott. Ma már tudjuk, hogy az igazi engesztelési nap a Megváltó, Jézus Krisztus kereszthalálának napja, a közbenjáró pedig ő maga volt. Az ő kiontott vére a mi áldozatunk. A feladatunk csupán annyi, hogy „kedves illatok” legyünk ebben a világban.
Hogy ez is jár néha áldozatokkal? Persze. Olykor lemondással, máskor megvetéssel, ám a végén nem akármekkora ajándékot tartogat: az örök életet.