Így tehát új szövetség közbenjárója lett Krisztus, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét. Mert ahol végrendelet van, ott a végrendelkező halálának is be kell következnie; mert a végrendelet csak halál esetén érvényes; amíg a végrendelkező él, addig érvénytelen. Ezért van az, hogy az első szövetséget sem léptették életbe vér nélkül. Mert amikor Mózes a törvény szerint az egész népnek minden parancsolatot elmondott, vette a bikák és a bakok vérét vízzel, vörös gyapjúval és izsóppal együtt, és meghintette a könyvet és utána az egész népet e szavakkal: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet Isten rendelt számotokra. Aztán hasonlóképpen meghintette vérrel a sátrat és az istentisztelet minden eszközét is. A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat. Szükséges volt, hogy a mennyei dolgok képmásait ezekkel tisztítsák meg, magukat a mennyei dolgokat azonban ezeknél különb áldozatokkal. Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.

Gondolatok az igéről

Az ószövetségi nép számára a mindenkori főpap volt az Istennel való kapcsolódás közbenjárója, míg az új szövetségé pedig Jézus, hiszen ő maga lett a nagybetűs szövetség az Atya és az ember között. Míg Krisztus előtt csupán az ószövetségi főpapok birtokolták a jogot, hogy egy évben egyszer beléphessenek a szentek szentjébe – persze a megfelelő „óvintézkedések” betartása mellett –, addig ma szabad utunk van az Atyához. Nincs szükség semmilyen teátrális attrakcióra, nincsenek feltételek, a hit által mehetünk Jézushoz úgy, ahogy vagyunk, akkor, amikor akarunk, és még csak helyhez sincs kötve a találkozás. Krisztus nemcsak az imaházban, nemcsak a templomban lakik, hanem a szívünkben – ha befogadjuk – a Szentlélek által.
Az istentiszteletek látogatásának, a közösségi találkozásoknak pótolhatatlan jelentősége van az életünkben. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) De nem ez nyújtja az egyetlen helyet, időt és lehetőséget arra, hogy kapcsolódjunk az Atyával. Tegyük meg bárhol, bármikor!