Jézus – még mindig háborogva magában – a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta. Jézus így szólt: Vegyétek el a követ! Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos. Jézus azonban ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!

Gondolatok az igéről

Ebben az igében ismét azt láthatjuk, hogy Jézus legfőbb célja az, hogy az emberek felismerjék: őt az Atya küldte, és hogy figyelmüket Isten dicsőségére irányítsa. Jézus jól tudja, hogy Isten mindig meghallgatja, hiszen egy vele. Azoknak, akik hisznek őbenne, megadja azt a kiváltságot, hogy így kiálthassanak hozzá: „Mi Atyánk”. Jézus azt mondja: „tudtam”, ez a szó egy tapasztalatokra épülő biztos tudást fejez ki. A hívőknek is ebben kell bizonyosnak lenniük: hogy mennyei Atyánk meghallgat minket. Imádságaink nem vesznek el a semmiben, miután kimondtuk őket, hanem a mindenható, könyörületes és irgalmas Isten elé kerülnek, aki tudja, „mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle” (Mt 6,8). Azért hallgat meg minket is, mert egyek vagyunk vele, ahogyan azt Jézus főpapi imájában mondja: „ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek...” (Jn 17,21) Erről tesz bizonyságot János apostol is: „a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1,3)
Ebben a családban, ahol Istent Atyának szólíthatjuk, meghallgatásra is találunk. Használjuk ki ezt a lehetőséget, ahogyan Jézus is kihasználta a másokért való közbenjárásban!