Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Azok pedig leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; mindig a templomban voltak, és áldották Istent.

Gondolatok az igéről

Ha szeretném a hét eddigi igéit keretbe foglalni, valahogyan így tenném: „Mennyből várjuk, mert mennybe ment.” Sőt, miközben áldva terjeszti ki a kezét, az Úr visszatér az Atya dicsőségébe, ahonnan jött, mert küldetését teljesen beteljesítette. És a tanítványok „leborulva imádták őt”. Micsoda emlék lehetett ez bennük! Nem csoda, hogy a tanítványok készek voltak a mártírhalált is vállalni, mert olyannyira meg voltak győződve arról, hogy Jézus az volt, akinek mondta magát. Mi pedig, akik ez után a csodás mennybemenetel után élünk és olvassuk Lukács bizonyságtételét, úgy vagyunk, mint az a gyerek, aki magasra dobja a labdát, és csodálkozva néz utána, míg vissza nem érkezik a földre. Fejét és szemét nem veszi le az égről, csak csodálkozva nézi, hogyan mehetett olyan magasra a labda, és hogyan fog visszaérkezni a földre. Ha magam elé képzelem ezt az eseményt, csodálkozva nézek fel, miközben ott van bennem az a reménység, hogy az „áldó Jézussal” egyszer lesz személyes találkozásom. A ma még csodálkozó és sokszor hitetlenkedő tekintetem akkor végső és nagy örömre fog változni, ami jóval több és nagyobb öröm lesz, mint ott akkor a tanítványoké volt Betánia környékén.