Megkérdezték tehát tőle: Ki vagy te? Jézus így válaszolt nekik: Az, akinek kezdettől fogva mondom magamat. Sok mindent kellene mondanom rólatok és ítélnem felőletek, de igaz az, aki elküldött engem, és én azt mondom a világban, amit tőle hallottam. Ők nem ismerték fel, hogy az Atyáról szólt nekik. Jézus tehát ezt mondta: Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok, és önmagamtól nem teszek semmit, hanem azt mondom, amire az Atya tanított engem. És aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves.
Gondolatok az igéről
Jézus a templomban beszélt a zsidókhoz saját haláláról és feltámadásáról, és világossá tette, hogy mindaz, amit mondott, az Atyától származik. Nem a saját elképzeléseit hirdette, hanem amit az Atya tanított neki. Valószínűleg azért hangsúlyozta ezt, hogy hallgatósága megértse: ha őt elutasítják, valójában magát az Atyát utasítják el.
Felmerülhet bennünk a kérdés: ha valaki tanít valakit, az nem jelent-e alá-fölé rendeltségi viszonyt? Jézus egy az Atyával, ugyanakkor amikor a földre jött, alávetette magát az ő akaratának, ahogyan a Fil 2,6–7-ben olvassuk: „aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel...”
Ahogyan Jézus tanulója volt az Atyának, és ezért nem őt, hanem az Atyát utasították el, úgy ha mi is az ő tanulói vagyunk, akkor nem minket fognak elutasítani, hanem Istent. Ezért ne csüggedjünk, ha ellenállásba ütközünk, hiszen nem a mi szavainkat vetik el, hanem azt, amit az Atyától tanultunk!
Jézus Krisztus példát adott nekünk az Atya iránti engedelmességből és tanulásból. Isten iskolájában milyen tanulók vagyunk mi? Megelégedünk egy kegyelemkettessel, vagy dicséretes ötösre törekszünk?










