A puritánok meg nem alkuvó lelkiismerete

0
2243
Hálaadás (1621)

James I. Packer szerint a puritánok a lelkiismeret bajnokai voltak.[1] Számukra nem volt fontosabb, mint hogy a lelkiismeretük az Ige által megvilágosodjon, megtisztuljon és folyamatosan tiszta is maradjon. Ennek érdekében önként Isten igéjének mértéke alá álltak. A lelkiismeret számukra Isten törvényének a lenyomata volt a szívükben.

Alaposan megvizsgálták önmagukat, hogy vajon elég éberek-e Isten konkrét akaratának megértése és teljesítése irányában. Eléggé igazságosak-e egymáshoz, becsületesek-e mindenki felé, jóságosak-e, érzékenyek-e a szűkölködők iránti könyörületességükben? Tiszta-e a szívük, nem szennyezte-e be valami a gondolataikat? A mindennapi dolgaik hogy állnak Isten színe előtt? Gondolataikban, érzéseikben, szavaikban, véghez vitt vagy elmulasztott tetteikben Istent megdicsőítették-e vagy pedig meggyalázták?

Isten igéjének a teljesítésében a világos fogalmakat és a szigorú rendet szerették. A szorgalmat erénynek tekintették. Alaposságra törekedtek. Nem riadtak vissza a kemény munkától. A szenvedést elfogadták Isten kezéből. Tudták, hogy Isten a küzdelmek által neveli őket. A halálra és számadásra való felkészülést tartották az élni tanulás első lépésének. Emiatt az igazsághoz való hűségben hajlíthatatlanok, gyávaságon és hiúságon felülemelkedő jellembeli férfiasságra tettek szert. A tiszta lelkiismeret és életszentség keresése a hitükben éretté tette őket.

Pedig a zaklatás és üldözés következtében állandóan hajszálon függött az életük is. Ezt azonban el tudták fogadni Isten kezéből. A szenvedést és a lelki harcot magától értetődőnek vették. Nem lázadoztak. Alázatosak voltak. Ahhoz, hogy egyáltalán létezni tudjanak, józanságra, szorgalomra, rendszeretetre, összeszedettségre volt szükségük. Igyekeztek ébren tartani önmagukban és egymásban, hogy szeressék az igazságot, és gyűlöljék a bűnt.

Packer azt írja, hogy mi – akiknek amikor Isten szolgálatában kitartásra vagy éppen szenvedésre kerülne a sor, összezavarodik a fejünk, rakoncátlankodnak az érzelmeink, meginog az akaratunk – alig tudjuk elképzelni, hogy mit jelent az az egyszerű és tiszta lelkű kegyesség, ami az ő mindennapjaikat jellemezte. Rajtunk erőt vesz a magasrendű lelkiségnek álcázott romantikus érzelgősség. Míg ők tárgyilagos, józan, imádságos és gyakorlatiasan céltudatos hívők voltak. Ők a Biblián nőttek föl, a Bibliával keltek és feküdtek.

A Biblia volt tiszta lelkiismeretük őre. A puritánok a Szentírást a szentség megváltozhatatlan szabályának tudták, és soha nem hagyták, hogy erről megfeledkezzenek. Ugyanakkor tudták, hogy a bűnbe esett emberben lelki vakfoltok keletkezhetnek. Rejtőző belső bűnök.

Emiatt sohasem szabad elbizakodottnak lennünk, hanem alázattal és folyamatosan oda kell állnunk Isten színe elé, hogy megítéljen és kegyelmébe fogadva megigazítson.

A lelkiismeretet szívükben Isten hangjaként értelmezték. Tapasztalatból tudták, hogy az autonóm módon működik. Ha olykor elfojthatjuk is, akaratunktól függetlenül, vagy éppen annak ellenében is megszólal. Különbözik tőlünk, fölöttünk áll, abszolút tekintéllyel szólal meg, amivel nem mi ruháztuk föl, és amelyet nem vitathatunk el tőle. Isten őrállójaként mint tanú megmutatja a szépítés nélküli tényeket, mint tanító tiltja a gonoszt, mint bíró érdemünk szerint ítél, mint kegyelmének közvetítője feloldoz és megtisztít.

Ez az első büntetés az embert belülről sújtja, mielőtt a második is bekövetkezne, és az ember a pokolra jutna. A puritánok a lelkiismeretet Isten lelkünkben lakozó kémének tekintették. Tudták, hogy megvesztegethetetlen, Isten előtt is csak az igazat szólja. Ezért életvitelük kialakításában mindenekfölött Istennel törődtek. Nem sokat adtak emberek véleményére.

Gondolkodási folyamataink többsége ma úgy megy végbe bennünk, hogy csak a végeredménynek vagyunk a tudatában. Valami újra és újra ismétlődik, aztán összesűrűsödik bennünk, és csak ekkor válik számunkra fontossá, esetleg ijesztővé. A mai jómód adta kényelmünk komikusnak és szánalmasnak tűnne az ő szemükben. Ők tudták, hogy nem vétkezhetünk úgy a lelkiismeretünk ellen, hogy ugyanakkor Isten Lelke ellen is ne vétkeznénk. Ezért a Szentírás állandó ellenőrzése alatt kell tartani lelkiismeretünket. Erre a célra kaptuk a Szentlélek ajándékát is, hogy segítségünkre legyen. A Szentírás alapos ismeretének híján állandó eltévelyedés veszélyének vagyunk kitéve. Fel kell vértezni magunkat igeismerettel. Az Ige világos, pontos és részletes tanítást ad az élet minden területére. Amikor az egyik puritán földművesnek ura élcelődve szemére vetette, hogy milyen akkurátusan igyekszik az Isten iránti kötelességeit teljesíteni, ő így válaszolt: „Azért teszem ezt, mert én egy precíz Istennek szolgálok.”

Amíg valaki újjá nem születik, a lelkiismerete vagy furdalja, vagy alszik. A kegyelem először felébreszti, rossz lelkiismeretet támaszt benne. Szembesíti bűneinek következményével és Istennek az iránta támasztott követelményével. Tudatosítja, hogy ő Isten szemében elveszett bűnös. Aki ha bűnben hal meg, elkárhozik. Ekkor lázadónak, szennyesnek és tehetetlennek érzi magát. Csak ezután mutat rá a Golgota keresztjére. A Krisztusban kapott bűnbocsánat viszont megtisztítja a lelkiismeretet.

A tiszta lelkiismeret egyedül Isten adománya. Ennél nagyobb öröme a léleknek nincs. Békessége semmi máshoz nem hasonlítható természetes, de emelkedett boldogságot nyújt. A megigazulás örökké csobogó forrás. A lelkiismeretet egy életen át csak az tarthatja tisztán, aki mindenben Isten akaratát igyekszik keresni és mindvégig a keresztfa áldozatát tartja a szeme előtt. Ez védelem minden gonosszal szemben.

Ezért – mint a puritánok örökösei – soha ne hagyjuk lelkiismeretünk sebét elfekélyesedni, hanem orvosoljuk minél előbb. Minthogy mindennap vétkezünk, Krisztus Lelke mindennap megtisztít, ha odajárulunk a Golgotához. A puritánok a tiszta lelkiismeretet tartották a létező legnagyobb áldásnak. Azt vallották, nincsen jobb barát, mint az Istennel békében élő lelkiismeret. Az álmatag, lusta „szentnek” tétlen lelkiismerete betegségre vall. Az egészséges keresztény mélyen érzi Isten jelenlétét, megindul igéje hallatán, gyönyörködik a mennyei világ rendjében. Csak a tiszta lelkiismeretű ember élvezi Isten igéjének szépségét és gazdagságát. És csak ő képes Isten közelében újra és újra megpihenni és otthonra lelni. Már itt e földön, és majd odaát örökkön örökké.

 

[1] James I. Packer: A megújulás teológiája (Kolozsvár: Koinónia, 2000), 138–157. o.

Megosztás