Történt az egyik napon, amikor a templomban tanította a népet, és hirdette az evangéliumot, hogy odaléptek a főpapok és az írástudók a vénekkel együtt, és megkérdezték tőle: Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat? Ő pedig így válaszolt nekik: Én is kérdezek tőletek valamit, mondjátok meg nekem: Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? Ők pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk, mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? Ha pedig azt mondjuk, emberektől, az egész nép megkövez minket, mert meg van győződve arról, hogy János próféta volt. Ezért azt felelték neki, hogy nem tudják, honnan való. Erre Jézus így szólt hozzájuk: Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket.

Gondolatok az igéről

Jézus a templomban tanította a népet, ahol addig az abszolút tekintélyek, az írástudók, farizeusok, vének tették. Zavarba ejtette őket Jézus tekintélye, tisztasága, a tartalom, ami a szavai mögött volt. Nem tudtak vele mit kezdeni, főleg a saját, addig megingathatatlan tekintélyük aláásásának vették mindezt. Csűr-csavar emberek lettek, hogy mentsék magukat, az addig kiépített, vitathatatlan, megkérdőjelezhetetlen helyzetüket. Ahelyett, hogy elismerték volna Jézus tanításának helyességét, sarokba szerették volna szorítani őt. Az igazság legyőzhetetlen. Jézus nem jött zavarba, visszakérdezett, és felszínre került a lényeg: a mindenképpen nagy tudású vezetők helyes válasz nélkül maradtak. Beismerés helyett bosszút esküdtek.
Mielőtt még pálcát törünk felettük, nézzünk magunkba: hányszor van, hogy felismerjük saját hibáinkat, tévedéseinket, de inkább megvédjük, leplezzük azokat, mintsem letennénk Urunk lábai elé, és hamut szórnánk a fejünkre? Gyakoribb – merem remélni, hogy mégsem – a hárítás, védekezés, tagadás, mintsem a teljes kapitulálás: Uram, neked van igazad, bocsáss meg, vezess engem a helyes útra! Erre van szükség.