„Bibliám, Bibliám, nem mondok le én rólad, Bibliám, Bibliám, téged el nem hagylak!” – harsogtuk az éneket mi, a háború utáni első újpesti baptista kisfiúkör szépreményű tagjai. Hangunkon átsütő örömünk betöltötte második otthonunkat, az imaház bibliaköri helyiséggé fölmagasztalt szűk padlásszobáját. Nem számított a szerény környezet, az sem, hogy a nagy világégés után, a hamarosan ránk terpeszkedő szellemi elnyomás fenyegető árnyékában élünk. Boldogok voltunk.

Több mint fél évszázad múlt el azóta. Miért maradt meg ily élesen bennem ez a régi emlék? Talán azért, mert akkortájt tudatosodott bennem – egy évvel a megtérésem előtt –, hogy mit is jelent nekem a Biblia. Hiába kerestem volna más szót, végül is csak egyetlen kifejezés illett e vonzalmamra: szeretem. A legkedvesebb játékaimat vagy May Károly rongyosra olvasott indiánkönyveit tárgyakhoz illően igen-igen kedveltem. A Bibliát azonban a szívemhez legközelebb álló személyekhez fűző szeretethez hasonló érzülettel szerettem. Mint a szüleimet, vagy mint a prédikátorságban is ősömként tisztelt Pannonhalmi nagyapámat.

Nagyapám… Bizonyos, hogy erőteljesen hatott rám az, ahogy ő szerette a Szentírást. Nemcsak szavai tanúskodtak arról, hogy mit jelent neki a Biblia – így példának okáért az a szenvedély, ahogy egy-egy igehelyről beszélt –, hanem egész magatartása is. Ehhez tudnunk kell, hogy szemidegsorvadása miatt még az „öregbetűvel” nyomtatott asztali Bibliát is csak erős nagyítóval tudta elolvasni. Bár ez igen fárasztó volt, meg különben is, szinte kívülről ismerte a Bibliát, mégsem tartotta feleslegesnek, hogy rendszeresen foglalkozzék vele. (Ma is előttem van, ahogy a vámospércsi prédikátorlakásban az Írás fölé hajol, miközben a petróleumlámpa szelíd fénye – az Úr által adandó mennyeit megelőlegezve – glóriával övezi fejét.)

Az Ige iránti személyes szeretetem létrejöttét feltehetőleg környezetem szóhasználata is elősegítette. Ritkán hallottam bárkitől is így: „Azt olvastam a Bibliában…”, tanítóim vagy gyülekezetünk bizonyságtevői rendszerint úgy hivatkoztak a Szentírásra, mint ahogy egy személyre szokás: „Azt mondja…” vagy: „Ezt tanítja a Biblia”. Még az ősi vasárnapi iskolai ének is ezt a módot követte: „Jézus szeret engemet, a Biblia mondja ezt”.

A rómaiak azt vallották, hogy „az ismeretlen nem kelt vágyakozást”. Nos, az én zsenge Biblia-szeretetem erősödését is a Szentírás mind jobb megismerésének köszönhetem. A Biblia-ismerés folyamatának fölgyorsulását egy kínos esemény indította el.

Történt egyszer, hogy nagy műveltségű lelkipásztorunk magasröptű és hosszú prédikációjának hallgatásába belefáradtan, padtársammal önfeledten sustorogni kezdtünk. Prédikátorunk ezt észlelve beszédét megszakította, és az egész gyülekezet füle hallatára név szerint fölszólított minket rendzavarásunk abbahagyására. Az istentisztelet végén megszégyenítésünk terhével kullogtunk ki az imaházudvarra. Ott Lőrik József gyülekezeti vén, vasárnapi iskolánk jólelkű, bölcs főtanítója állított meg minket: „Fiúk, megtanítalak titeket arra, hogy mit tehettek mások zavarása nélkül, ha olykor elfáraszt titeket a felnőtteknek szánt prédikáció.” És akkor rögtön bevezetett minket a Károli-biblia igeversei alá nyomott apró betűs utalóhelyek használatába.

Tizenegy-tizenkét évesen egy csodálatos világ nyílt meg előttem. Az addig figyelemre sem méltatott utalások elvezettek a Szentírás egyik helyéről a másikra, aztán onnan megint tovább. Hol összefüggéseket, párhuzamokat fedezhettem így fel, máskor látszólagos ellentmondásokat. Az addig rövidebb, hosszabb szövegrészek laza halmazának érzékelt Biblia e módszert alkalmazva állt össze tudatomban a Szentlélek által csodálatosan megszerkesztett, szerves egésszé. De még ennél is több történt: a Biblia a legkedvesebb, a legmegbízhatóbb barátommá lett, aki által az élő Isten szól hozzám: megismerteti velem szeretetét, tanít, meggyőz, helyreállít, az igazságos­ság­ban nevel, s mindezt azért teszi, hogy tökéletes és minden jó munkára felkészített gyermekévé legyek (vö. 2Tim 3,16–17).

A Teológiai Szemináriumba, a lelkipásztorok felkészülési helyére is egy személyes üzenetté formált ige által hívott jó Atyám:

„Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet! És monda: Menj!” (Ézs 6,8–9)

Szemináriumi tanulmányaim során, különféle olvasmányaim által olyan ismeretekkel is szembesültem, amelyek akár hitemet is kikezdhették volna, ha nem jön létre előzetesen a Bibliához fűződő személyes kapcsolatom. Mivel korábban gyümölcsöző volt a Szentírás iránti feltétlen bizalmam, semmi okát nem láttam annak, hogy ezt egy-egy tetszetősnek tűnő ellenvélemény miatt föladjam. Ebben további megerősítést kaptam Csia Lajos tanár testvértől is.

Az akkor már hetvenen túli Csia bácsi lenyűgöző biblia- és bibliatudomány-ismeretét diáktársaimmal hamar fölfedeztük. Gyakran megtettük tehát, hogy az általa tartott héberórákon nehezen érthető Szentírás-részletek és bonyolult teológiai kérdések magyarázatát kértük tőle. Ilyenkor székében hátradőlve két kezét tarkóján összekulcsolta, majd válaszának széles alapot vetve vezetett el minket a megoldásig. Szentírásból vett érvei hatalmasan megerősítették bennünk a Biblia feltétlen megbízhatóságába vetett hitünket. Istentől küldött csodaeledel volt ez nékünk, akik arra rendeltettünk, hogy bő három évtizeden át, erőnk feletti küzdelemre kényszerítő ideológiai ellenszélben végezzük lelkipásztori szolgálatunkat (vö. 1Kir 19,1–8).

Intézményes tanulmányaim során Baranyai Mihály testvér volt az, aki személyes példájával is erősítette bennem a Biblia iránti ragaszkodást. Ő oltotta belém azt is, hogy a Szentírás szövegének magyarázata során az igehallgatók szórakoztatását szolgáló fantáziamutatványok helyett az alapigére figyelve törekedjek a benne rejlő üzenet sallangmentes tolmácsolására. (Ha készülődésem során olykor megkísértene, hogy – például – az allegorizálás ösvényeire kalandozzak, máris megjelenik lelki szemeim előtt Baranyai bácsi intő szeretettel fölemelt ujja.)

Segített-e rajtam a Bibliám?

Szinte mindennapos tapasztalatom, hogy miként javítja meg az emberek, a dolgok és az események által kiváltott hangulataimat, indulataimat és érzéseimet. Ám ennél sokkal fontosabbnak tartom magatartásomra gyakorolt befolyását, azt, ahogy segít az Isten és emberek előtt botránkozás nélküli életre irányuló törekvésemben. Hálás vagyok Atyámnak azért, hogy igéje által mindeddig eligazított életem nagy döntései során. Ezt tette velem prédikátori szolgálatom kezdeténél is.

1961-ben – a Teológiai Szemináriumot alighogy elvégeztem – a hatóságok politikai okból véglegesen bevonták frissen megszerzett lelkészi igazolványomat. Az első sokkból föléledve eszembe jutott, hogy az Úr hívásai megmásíthatatlanok. Ezek szerint az enyém is. Vártam tehát az isteni megoldást. Azokban a napokban épp a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete volt lelki olvasmányom. A hithősök példáján épülve hatalmasan megbátorodtam. Ezt még erősítette az is, hogy a pásztor nélküli, akkor még szerény méretű szegedi gyülekezet érdeklődése felém fordult. Ám minden hivatalos szolgálatkezdésre irányuló próbálkozásunk betonfalba ütközött. Már-már úgy véltem, hogy félreértettem az Urat. Még egyszer, utoljára elutaztam egy búcsúlátogatásra Szegedre, egyébként egy (félillegális) ifjúsági találkozóra. A bejáratnál igés kártyát kapott kézbe minden belépő. Az enyémen ez állt:

„Ne félj, hanem szólj és ne hallgass: Mert én veled vagyok és… nékem sok népem van ebben a városban” (ApCsel 18,9–10; Károli).

Ettől a pillanattól tudtam, hogy maradnom kell. Az Úr nékem küldött ígéretét csodáival is megerősítette. Néhány nap múlva, anélkül hogy kértem volna, visszakaptam működési engedélyemet, és aztán tizenhárom és fél éven át prédikálhattam Szegeden, ez­alatt a taglétszám megduplázódott és fölépült egy szép imaház.

Úgy vélem, hogy bizonyságtételem azáltal lesz kerek, ha most visszatérek a bevezetőként idézett énekhez. Amit egykor társaimmal, reménység alatt, a jövőről mit sem tudva együtt harsogtam, most csak halkan dúdolom, ám egy változatos élet sok hittapasztalatának többletével. Kedves Testvérem, ha a Bibliát már te is a mennyei Atya által melléd rendelt, hű barátként ismered, énekeld együtt velem:

„Bibliám, Bibliám, nem mondok le én rólad, Bibliám, Bibliám, téged el nem hagylak!”