Az élet és a halál között

352

Mit nem lehet mondani egyebet e cím láttán, mint hogy aligha létezik valami triviálisabb. Aki él, az mind élet és halál között van. Amikor éppen haldoklik, végső küzdelmét vívja, azt mondjuk, „élet és halál között van”, csak akkor már nincs jövője, ezért egészen mást értünk ezeken a szavakon.

Az élet és halál ura a hatalmas Isten. – Persze csak szerintünk. Van, aki azt állítja, hogy a „természet” az élet és halál ura. (Kissé zavaros a kép, de jó sokan mondják.) Az élet és a halál egymásból adódik. Mégis oly roppant nagy a kettő között a különbség!

Égből földre szálló hosszú, mély ív, amelynek végeit két angyal tartja. Megtagadni csak az egyiket tudod. Gyermekségedtől vénségedig tart ez az út az élettől a halálodig. Örömöd és bánatod; a sikereid és a kudarcaid; a nász és a gyász; a tieddel összefonódó gyengéd kéztől eljutsz az egyedüllét magányos cellájába, és a kívánatos véget várod.

A hosszú és titokzatos úton egy csodálatos útikönyv írja le az élet állomásait. Fanfárok, felvillanó örömtüzek, ünnepek, köszöntők sorát. Aztán megbélyegző, botrányos megaláztatásokat. Többfogásos lakomák és tartós nélkülözések követik egymást. Mind ott rejlenek az évszámok mögött, amiket sorra elhagysz. Gyermeksírást és karácsonyi, ünnepi csodálkozást ugyanazon szemekben. A búcsút és a beteljesülést. Tulajdonképpen egyformán meg kellene köszönnünk valamennyit, hiszen a végtelen egybekapcsolódást megértve ismerjük föl a tényt, hogy minden kellemes, boldog és fájdalmas, keserítő részlet egymást feltételezi. Ideje van mindkettőnek. Ha a kegyelem arra méltat, a végén kapsz a kérdéseidre választ, a bánatodra vigaszt, a betegségedre gyógyírt. A könnyeidet égi kéz törli le az arcodról. Mint régen az osztályban a végtelenbe nyúló egyenesen a mértant úgy tanították, hogy válassz egy pontot a vonalon, és jelöld ki a síkban. Mindegy, hol. Egyetlen pont. Ez a jelen. A folyamat innen számít, és eddig tart a másik, ami megelőzte. Innen építkezünk. Egyik házat, másik szobrot rajzol, hídról vagy eszközökről álmodik. Tarka virágos kertet rajzol a vonalra vagy arra a síkra, amelyen elindult. Csendes, méltóságteljes pompát, valami megnyugtató monolitbiztonságot.

A másik zakatoló gépet vagy esetleg egy mozgó alkatrész nélküli komplett rendszert vet papírra a kiinduló egy pontból. Számításokkal, függvényekkel, értékekkel, jelekkel, képletekkel, amelyek a valóságos vagy éppen virtuális közegben érzékelhetők, mérhetők, magyarázhatók. Ó jaj! Mind mulandóak. Csak addig léteznek, amíg az elmúlás, a rozsda, a kiszáradás, az összeomlás le nem zárja a csodálatosan szép virágzási korukat, a bámulatos eredményeiket.

Utolsó nagy kérdésként ott magaslik előttünk, hogy élet és halál között minden folyamatnak, ami volt, ami történt, immár vége. Mi volt az értelme mindezeknek? Hol halmozódott föl a végső emberi érték? A romokon és a szeméttelepeken kívül? A kazánok mindent felemésztő tűzterein kívül? A bankok trezorjában talán? Az inflációs papírhalmazon? Az életfogytig tartó rabok zárkáiban? Egy értelmetlen háború csatamezején?

Egy kis gyermekkori ének vigasztal meg. Mindent megmagyaráz, pozitívan értékeli a teljes folyamatot, minden létezőét, legyen ember vagy csak egy véglény. Egy molekula, egy sejt vagy bármi, amit még sejteni sem mersz, hogy volt, van-e vagy lesz-e egyáltalán. Valószínűsége képvisel talán egy hajszálnyi realitást ebben a szánalmas élet-halál harcban. Tényleg úgy van-e, hogy ami nincs, azt el sem tudod képzelni, és valósággá válhat minden, ami csak elképzelhető, mint kánikulai hőségben a leheleted?

Benne tűnik realitássá az elképzelhető. Akkor is valóság, ha még nem is volt, mert lehet még. Ez az ének nem egy kősziklarepesztően harsány hang, még csak nem is sima, harmonikus hangzat. A véredet nem pezsdíti föl az ereidben. Csekély ének. Nem feszíti repedésig a füled dobhártyáját a hatvan decibellel. Nem szorítja földre valamennyi ellenálló izomköteged ellenállását egy nagy, kényszerű új világnézet többórás magyarázata. Nem nyomatékosító agitációja, sem fejtágító, sem érzékenyítő. Nem állít minden korábbi etikai törvényt fejtetőre. Nem mondja hazugságnak, amit eddig hittél. Nem állítja, hogy csak az igaz, ami becstelen. Nem mond aljasságnak és hazugságnak mindent, ami szent volt és tiszta. Nem mentegeti a bűnözőt és ítéli el az áldozatát. Ez a kis ének nem érvel, nem dönt le a lábaidról, de mégis oly döntő igazság. Megnyugtató, ereszkedő dallama ad választ élet és halál kérdéseire:

Egy megmarad, mit Jézusért tettél.

Szebeni Olivér