Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt:
aki Isten formájában lévén
nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel,
hanem megüresítette önmagát,
szolgai formát vett fel,
emberekhez hasonlóvá lett,
és emberként élt;
megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig,
mégpedig a kereszthalálig.
Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé,
és azt a nevet adományozta neki,
amely minden névnél nagyobb,
hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon,
mennyeieké, földieké és föld alattiaké;
és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr
az Atya Isten dicsőségére.
Gondolatok az igéről
A Krisztus-himnusz betekintést ad abba a mennyei döntésbe, amely Jézust felmagasztalja, mindenek fölé helyezi és az Atya dicsőségébe emelve a legnagyobb hatalommal ruházza fel. Jézus olyan Úr, aki mindenben példát mutatott: megüresítette magát, otthagyta a mennyei dicsőséget, majd odaáldozta az életét azért, hogy megkeresse és megmentse az elveszetteket. Egyedül ő méltó rá, hogy olyan nevet kapjon, amely minden névnél nagyobb, amelyben erő, igazság, szeretet és kegyelem lakozik. A Jézussal való találkozás valósága Isten különleges ajándéka az ember számára, ahol felismerheti elveszett állapotát, bűnei ránehezedhetnek, és a mélységben megláthatja a kiutat, amelyet Krisztus keresztáldozata kínál neki. Ebben a kegyelmi helyzetben az Isten igazsága és szeretete előtt meghajolhat a térd. Ez a térdhajtás önkéntes, az alázat, hódolat, tisztelet és imádat váltja ki. Lesz egy másfajta térdhajtás is, amely az ítélő Isten előtt már elkerülhetetlen lesz. Mi a helyzet azokkal a térdekkel, amelyek időközben kiegyenesedtek, és csak arra kell nekik a hatalmas név, hogy kívánságaikat teljesítse a földi életük során? Hol vannak az imádkozó térdek? „Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond...”










