Rabszolgák dédunokái, malária, ebola – és keresztény szervezeti vezetők mesterképzése Libériában

A Libéria Köztársaság a világ egyik legelmaradottabb országa – ugyanakkor rengeteg hitvalló keresztény testvérünk otthona. Ahhoz, hogy valaki ideutazzon, nagy elkötelezettség kell, mert például Kenyától eltérően nem élvezhető itt szafari, kellemes éghajlat és az afrikai viszonyokat tekintve jó infrastruktúra. Nem is lehet erről az országról úgy beszélni, mint népszerű turistacélpontól. Kevesen tudnak róla az emberek bármit is. Hadd mutassam hát be kedves olvasóimnak néhány mondatban ezt a nyugat-afrikai országot!

Libéria létrejötte az Amerikai Egyesült Államokban lezajlott folyamatokból indult, és különösen is a rabszolgaság eltörléséhez kapcsolódik. Az Amerikai Kolonizációs Társaság a felszabadított fekete bőrű rabszolgákat szállította Nyugat-Afrika ezen csücskébe, itt letelepítve őket. Az USA ennek példáját Angliától vette, hiszen a szigetország az 1700-as évek végén a mai Sierra Leone területén megalapította Freetownt (Sierra Leone mai fővárosát). E példán felbuzdulva Amerika asszisztálásával 1847-ben létrejött Libéria, amely sokáig Nyugat-Afrika egyedüli független állama volt.

Mindezek miatt érthető, hogy az ország hivatalos nyelve az angol – amit kitűnően beszélnek a lakosok, erős afrikai akcentussal természetesen –, de az állampolgárok nagyobb része a saját törzsi nyelvét (is) használja. Ebből mintegy 20 van (minden itteni törzsnek sajátja), de nem teljesen beazonosítható a szám az alvariációk, dialektusok miatt.

A Libériai Köztársaság rövid történelmét több polgárháború fémjelzi, amelyek hatására az ország eleve fiatal és gyenge gazdasága, infrastruktúrája a primitívségig visszaesett. Példaként jól érzékelteti ezt az a tény, hogy a 111.000 négyzetkilométer területű országban összesen 650 km aszfaltozott közút található. És hát ennek minősége is sok kívánnivalót hagy maga után. (Mi is csak terepjáróval tudtunk közlekedni, gyakran lépésben, de így is komoly mechanikai sérülést szenvedett a gépkocsink.)

A szétesett gazdaság eredményeként Libéria mostanság a pénzmosás egyik nemzetközi központjaként él túl, sőt az illegális fegyver-, kábítószer- és gyémántkereskedelem központjaként is számolnak vele Afrika ezen régiójában. 

Számtalan betegség sújtja a lakosságot. A malária mindennapos, és a 2014-es nagy ebolavírus-járvány után még ma sem mondhatjuk azt, hogy megszűnt ez a szörnyű szenvedéssel járó, nagyon magas halálozási rátával rendelkező kór.

Mindezek mellett figyelemre méltó tény, hogy a lakosság mintegy 90%-a keresztény és 12%-a muszlim. (Ez kontrasztos különbség a szomszédos Sierra Leonéhoz képest, ahol az arány fordított: 80% muszlim, 20% keresztény.)

Krisztustól és vezetőimtől kapott megbízatásom során keresztény értékrendű szervezeti vezetőket képzek mesterfokú (és magasabb) oktatás keretében globálisan. Missziói szervezetünk, a TCM (Teaching Christians for Ministry, „Felkészíteni a keresztényeket a szolgálatra”) az elmúlt tíz évben a működési területét tekintve ugrásszerű növekedésen ment át, így a korábbi, volt szocialista országokra korlátozódó szolgálati régiója globálissá vált. Európa sok városa mellett így Közép-Ázsiában, Amerikában és Afrikában is jelen vagyunk szolgálatunkkal. Vezetőim engem bíztak meg 2019-ben azzal, hogy a professzori kar tagjaként elsőnek utazzak Kenyába, hogy elindítsam az ottani mesterfokú képzésünket. Mára több mint 100 lelkipásztor, missziómunkás, gyülekezetplántáló, ifjúsági vezető stb. készül Kenyában Urunk szolgálatára a szép, új, erre a célra felépített oktatási központunkban. Néhány hónapon belül az első diplomaosztó ünnepünket is megtarthatjuk. Istené a dicsőség azért, hogy néhány év alatt ilyen gyümölcsöket láthatunk.

Urunk idén nyitott ajtót adott elénk a Libériai Köztársaságban is. Ismét én kaptam a megtisztelő megbízatást – és a nem veszélytelen missziót –, hogy odautazva feltérképezzem a helyzetet, elsőként találkozzak a hallgatókkal, és több mint egy héten keresztül beléjük fektessem időmet, energiámat, ismereteimet, tapasztalataimat. A tanítványképzés és a misszionáló gyülekezet témakörében szolgáltam közöttük. A nagy áldozatot vállaló, hatalmas elkötelezettségű, mesterfokon tanuló hallgatóim nagy része a harmincas, negyvenes, ötneves éveiben jár, bár vannak közöttük 20-asok is. Baptista iskolaigazgató, református teológiai tanár, evangélikus szemináriumi dékán, pünkösdi segélymunkás, számos humanitárius területen dolgozó missziói szakember, lelkipásztorok. 

Beszélgetésünk során elmondták, hogy áldottnak tartják magukat, mert bár az országban napi egy dollár (kb. napi 350 Ft) a nettó átlagkereset, ők élvezik gyülekezeteik nagylelkűségét, mert napi két dollárt is kapnak szolgálatuk megbecsüléseként (kb. napi 700 Ft). „Te végzed a világ legfontosabb munkáját, hogyan ne becsülnénk meg érte?” – mondta egyiküknek a helyi gyülekezet vezető presbitere.

A trópusi éghajlaton még most is (amikor nálunk itthon már novemberi hideg van) óriási a hőség, és szinte mindennap 100%-os a páratartalom az óceán közelsége, a trópusi éghajlat és a naponta zuhogó eső miatt. A légkondicionálás nem ismert. Amikor megkérdeztem a hallgatóimat azzal kapcsolatban, hogy kinek van otthon hűtőszekrénye, csak alázatos és kétkedő mosolygást láttam az arcukon, miközben a fejüket ingatták. „De elektromos áram van a házaitokban, ugye?” – kérdeztem. „Van, de nem túl stabil” – válaszolta a rangidős hallgató. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Azt, hogy a legtöbb településen napi néhány óra áramszolgáltatás érhető el, de azt nem lehet tudni, hogy mikor érkezik meg az áram, és mikor megy el… Azt sem, hogy milyen feszültség érkezik a csatlakozó aljzatba, így a készülékek nagy része tönkremegy. Folyó víz egyetlen hallgatóm lakásában sincsen, mert az kiemelkedő luxusnak számít. A WC még inkább. És nemcsak a vízöblítésesre gondolok, hanem még a magyar népnyelven „pottyantósnak” nevezettre is. Olyan is csak nagyon kevés helyen lelhető fel. Úgyhogy – amint megtudtam tőlük – az emberek nagy része a háza mögötti fűben végzi el a dolgát lehetőség szerint sötétedés után vagy virradat előtt, „de azért húznak rá egy kis földet” – mondták a megnyugtatásomra. 

Ezek a higiéniai viszonyok vezetnek oda, hogy ebben az országban a rovarok (főleg a szúnyogok) közel 100%-a tekinthető maláriával fertőzöttek. Akár egyetlen csípés bejuttatja a szörnyű kór okozóit a véráramba. Az emberek évente több alkalommal is elkaphatják ezt a könnyen halálos kimenetellel végződő, nagyon súlyos lefolyású, de megfelelő eszközökkel gyógyítható betegséget. (A megfertőződést minden óvintézkedés ellenére magam sem kerültem el… Ezúton is köszönöm a budapesti Szent László Kórház Trópusi Szakambulanciáján dolgozók odaadó munkáját megmentésem ügyében.) 

Libéria nevében hordozza a szabadság fogalmát. A felszabadított rabszolgaősökkel bíró hívő testvéreim is a szabadságot tartják életük egyik legfőbb értékének. A vasárnapi istentiszteletünkön a gadarai megszállott Krisztus Urunk által történő megszabadításáról szólt az igehirdetés. Többen tettek bizonyságot Isten Fia megváltói szolgálatáról, és arról, hogy ők hogyan jutottak hitre, és élték át bűneik bocsánatát. Ámulva hallgattam szavaikat. De ezeknél is többet mondott nekem másnap egy ötvenéves, nyolcgyermekes (öt biológiai és három örökbe fogadott) lelkipásztor hallgatóm válasza, amikor arról kérdeztem, hogyan lehet élni boldogan ilyen körülmények között. Ő így summázta eddigi, fél évszázados életét:

„Lehetetlen lenne úgy élni, hogy mindennap a nyomor nyűgéről gondolkozik az ember… Igen, valóban néha lesújt ránk ezek közül egy vagy több… De a mindennapokban szabad vagyok e nehézségek súlyától. Mert akit a Fiú megszabadított, az valósággal szabad.”

Hát, erre csak egyet mondhattam: 

ÁMEN – azaz így legyen!

Velünk is.

Dr. Steiner József


Elindult egyházunk hírlevele, melyben tájékoztatást adunk aktuális híreinkről, eseményeinkről. Iratkozzon fel ön is!


Köszönjük!

Köszönjük mindenkinek, aki idén a baptisták társadalmi szolgálatát támogatta adója 1+1%-ával!