Hozd ki a népet,
amely vak, pedig van szeme,
és süket, pedig van füle!
Gyűljön egybe minden nép,
jöjjenek össze a nemzetek!
Ki tudja közülük megmondani
és tudtunkra adni, hogy mi volt régen?
Állítsák elő tanúikat, bizonyítsák igazuk,
hogy aki hallja, azt mondja rá: Úgy van!
Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr –,
és az én szolgám, akit kiválasztottam,
hogy megismerjetek, higgyetek bennem,
és megértsétek, hogy csak én vagyok.
Előttem nem lett isten,
és utánam sem lesz!

Én, én vagyok az Úr,
rajtam kívül nincs szabadító.
Én mondtam meg, hogy megszabadítalak,
én hirdettem, nem valami idegen isten.
Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr –,
hogy én Isten vagyok.
Ezután is csak én leszek!
Nincs, aki kezemből kiragadjon,
ha én cselekszem, ki másíthatja meg?

Gondolatok az igéről

Isten kérdése elgondolkoztató: ki tud valódi bizonyságot tenni? A világ ma tele van mindenféle hanggal és véleménnyel, de ki az, aki valódi, megbízható tanúként szól? Isten kiválasztott népét azért hívja össze, hogy tanúságot tegyen róla – az egyetlen Szabadítóról. A tanúságtétel nem elmélet, hanem megélt tapasztalat: megismerni, hinni őbenne, megérteni és így tanúskodni róla: nincs más Isten!
János apostol is a személyes megtapasztaláson alapuló tanúságról szól első levelében: „amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel megtapintottunk...” (1Jn 1,1) Az Istennel való személyes találkozás és kapcsolat az, amely tanúvá tesz. Nem másról szólunk, hanem arról, akivel közösségben vagyunk. A tanúság tehát egy folyamat: nemcsak szavakat jelent, hanem életet. Megélt valóságot, ahol Isten szabadítása kézzelfoghatóvá válik.
A világ ma is keresi az igazi szabadítót, és sokan csalódtak már. Küldetésünk, hogy „felfelé nézve felfelé mutassunk” – az egyetlen Szabadítóra. Tanúként nem magunkról, hanem róla beszélünk – tényekről és tapasztalatainkról. A kérdés ma ez: a te életed miről tanúskodik? Isten tanúi, gyülekező!

Imaáhítat

Könyörögjünk, hogy mindig kitartsunk az Úr és a hívők mellett! (Jer 12,5)